Epigrammad

 Epigrammad


Őre vagyok a kastélynak:
Tenyerem őrzi márványa simulását,
Szemem könnyében ragyog a csillár gyöngyfénye,
Szívem hordozza legtöbb kincsét egykori dicsének.
Az érték holtidőben van.

Bálok voltak itt. Maszkabálok —
de ó, mi sok mázolmányarc mögött találtunk újra
meg újra egymásra —.
Éles elmék fenték egymáson késüket —
annyi faragott szentséggel megajándékozva a folyosókat
melyeket kettőnk szép szava rótta —.
És zene volt. Volt még zene —
élő ének verődött festett kárpitos falakra
és az őrzi még a rezgést,
holott hallja immár néma, néma maradt —.


Őre vagyok a kastélynak:
Távolról figyelem okkulárén, mint porlad,
omlik alá, veszélyes feledés martalékává váltan.
És figyelem az ösvényt, amit elföd már a gaz
Hogy jössz-e, egykori úrnő,
Jössz-e a neked macskakövezett sétányon
Felmérni, felismered-e otthonod romját?
Leszel-e elhanyagolt házad merész fölfedezője?


És én, Őre minden mohás kopott pillérnek, várok,
ha már enyészetté lesz minden munkám nyoma,
látja-e mindkettőnk szeme az árnytalan palota magaslatait
lemorzsolt téglák talajba süppedt voltában is.

2024. augusztus 4.

Levelet Madeleinenak

Levelet Madeleinenak

Újból neked írok, néma, arctalan, gerinctelen egykori jó barátom. Azt hittem, azt mondtam, te vagy a legjobb barátnőm. Nem merem ésszel felfogni, vajon hány más barátot sértettem vérig ezzel, hogy őhelyettük tiéd lett ez az érdemdíj.

És nem vagyok hajlandó mégsem, hogy lecsatoljam a kitűzőt hulládról. Így, igen, egy testet őrzök belőled a rózsakertben. A haja, a tiéd. Ruhája, amiben utoljára láttalak, kellemes-puha, lila pulóver. Még felismerem a tekinteted, de ha jobban nézem, egy vonások nélküli bábu hever előttem. Lassan és biztosan felejtek.

Porladó száraz pálmaleveleket taposok. Az egyetlen hang ez itt, ez a kicsi ropogás. Nem tudtam megmenteni. Semmilyen részét nem tudtam megmenteni. Gyökértől bimbóig elhalt.

Fájsz még, hogyne tennéd. Kegyetlen voltál. Aztán kifordultál a tornácról, még azt se kaptam meg, hogy faképnél hagynál, vagy bekopogj hozzám. Sáros lábnyomok, ennyit kaptam. Valaki állt a tornácon és elsétált, mielőtt a küszöbhöz érne. Alkalmatlan voltál kopogó szellemnek.

Nézem a kertem és még mindig ott vagy. Lugas fog köréd nőni, de látom, hogy ott vagy. Egy fekete folt a kertem gyepén. Fekete folt, ennyi vagy. Enyhe sokk. Ennyi sok.

Mit mentsek? A tövét, az új hajtást, a gyökeret? Segíteni fog az új föld, ha használok agyaggyöngyöket, szeretni fog, csak mert újból adtam neki tápsós vizet? Lemosom, súrolom a kaspót, hogy ne legyen nyoma, de az emlékkarcok, az emlékkarcok rajza ott marad és elárulnak.

Most mégis mi legyen ezzel? Balzsamozzak? Hogy újból felidézzek mindent, mielőtt végső útjára engedném a barátságunk szellemét? Vagy hantoljam el a testet, nehéz földdel, fekete földdel, hogy ne is lássam többet? De hát élet fakad majd abból is, és félek, hogy tested férgei milyen hajtást hoznak. Ezért nem lesz jó a harmadik opció se, hogy majd a tornácról lesem, hogyan rohadsz el a rózsák között. Mikor esik, mikor vihar lesz. Mikor ragyogni fog a nap. Nyári melegben, júniusi langymelegben, mikor születtünk majd meghaltunk, erjed egyre jobban a döghús. Ott fog keringeni az édeskés illata a halálnak.

Még emlékszem az illatodra. Utóljára csak ez marad belőled?

Levelet hoztam Madeleinenak, mert nem tudtam hová letenni az emlékezés virágait.

Járok egy utat, melynek célja: az út maga

Midnight Mass, Élet az is AU, egyszerű fluff - tánc a sziget erdei sétányán.

Már együtt vannak drága hőseim, őszt vagy telet írunk, a szokásos esti sétájukon Paul táncra hívja Rileyt.

Headcanonom, hogy J/P Depeche Mode kedvelő volt, s ezt a jó szokását megtartotta új életében is. Erről majd egy másik munkában később.

A dal amit Paul dúdol szintén Depeche Mode, Sacred.

Fiamnak köntöse ez

 

Midnight Mass tárcanovella, Ed Flynn és J/P atya - kegyetlen örömöm a tény felett, mennyi bibliai párhuzamra alkalmas minden jelenete a sorozatnak.

A blogon is bevezetem a rendszerét, hogy a saját dolgom megkönnyítésére a sorozat papjára a kettős szerep miatt J/P-ként referálok, mint műhelynév. Nem minden írásomban lesz ugyanis egyértelmű, hogy Johnról vagy Paulról van szó (vagy inkább, hogy melyik szereplő éppen kiként látja őt), de amelyik történetben mégis, ott a megfelelő név kerül címkézésre.

Ez egy rövid írás arról a jelenetről, ahol Ed beállít az atyához Riley leveleivel. A cím, a kép és a jelenet maga is mind a Genezisből idézi fel Jákob gyászát, amikor József haláláról értesül. Ó és emlékeztek, ahogy a negyedik részben J/P a gyónását egy bibliai történettel vezeti fel? Na, az lesz itt is.

Egy történet, ahol még van helye az örömnek

Midnight Mass, fix-it AU - egy reménytelibb vég, ami vidámabb jövőt ígér. Riley és Paul sorsa sokban hasonló, átalakulásukkal olyan módon fonódtak össze a szálak, amit még ők sem láttak át mindennek hajnalán.

Mi lett volna akkor, ha Riley és Paul atya együtt működnek, és mentik, ami még menthető? Itt nem ezt mesélem el, hanem ennek az utóhatását, ahogyan beilleszkednek a megrendült közösségébe a szigetnek, ahogy megpróbálják önmagukat elfogadni ebben az új realitásban. A csodák megszűntek, de az emberségük megmaradt. Az élni akarás keresésének, megtalálásának és megőrzésének a története ez.

A novellát hangszerelte az Autoheart együttes.

Mikor aranyba vált az éjszaka

 

Midnight Mass, Millie és John, rövid, verses próza - egymásba kapaszkodó csöndes beszélgetés a halál küszöbén.

Álmomban írtam meg ennek az alapját, mikor felkeltem fogtam magam és neki is álltam, hogy valóság legyen belőle. Flanagan karakterei kiváltják belőlem azt az ősi, szeretett írói ingerem, ahol csak hagyom, hadd társalogjanak a szereplők.
Játszódik az utolsó epizód utolsó jelenetén belül.

Le Chat Noir (Visszaköszönés a harmadik színre)

 

Le Chat Noir
Visszaköszönés a harmadik színre

 

Szeretnélek kirántani a sötétből,

Megőrizni a jelen fényében.

Ne fedjenek el régi alakok árnyai.

Ne feledjelek el önmagadnak látni.

Mi szép…!

 

Tudhatatlan, szerencse vagy balsors volt-e,

Minek okán utam utaddal derékszögben egybefolyt;

Nomen est omen, téged ez nem kötelezhet,

Nincsen név, amiben megírták volna végzeted:

Éboni bundád fényesíted, minden lépéssel ragyogtatod.

 

Megláttalak és követtelek – olyformán

ahogy gondolataid követték a fejemben lévőket.

Egyhosszú hullám, harmónia, aminél egybecsengőbbet

Nem szereztek, nem találok, nem keresek.

 

Új viharok vize tölti meg a száraz medret.

Tiszta víz, de a völgy salakja ugyanaz maradt.

Megújulás jut egyedül, nem átváltozás.

Istenem, mi szép.

 

Minden megélt pirkadat, minden arany volt,

Ajándék. Megült könnycseppek a kézfejen.

 

Túl soká hagytalak megnyúlt

Árnyképek kitaposott ösvényén lépdelni.

Közös munkával vesztettünk el téged;

De minden, mi közös munka volt, velünk maradt.

Ezekben a sorokban is érzem a nyomodat.

A szó elvész, de vajon az írás is csak kezünkre tapad?

 

Mesélj! mint régen, a kezdetek kezdetén,

Amikor még a semmi volt, gyönge és szelíd

Tere új szavaknak, nem látott utak kanyarogtak

Mondataink nyomán.

Ez az intim mélység, ez a végtelen tudás.

Pálmafás ligetek, megismered?

Ilyen könnyű többé nem lesz már az ébredés.

De talán még nem láttunk mindent, ami ránk vár.

 

Lépj elő hát, tömör fekete felhő, hívlak

Az esthajnal ragyogásába;

Felbizakodva szalad ki ujjam alól a parancs –

Mert én rettenek meg a váratlan valóságtól,

Hogy hiszen nem vagy más,

mint kit először áldottak meg saját akarattal.

Felis silvestris catus, elfogadod-e a meghívást?

Rögös betonkövön térdepelek, várok mindössze –

az ősi tagadás hív, hisz nem is-merne más.

 

Légy önmagad – akár mennydörgéssel, vagy árral jár.

 

2021. július 18.

Csak játék az egész

 

Csak játék az egész

 

Kikészített – ruhák várnak

Szekrényem mélyén, maradnak

Most még, mondom magamnak;

Várok idebenn.

 

Keretbe helyezett sápadt hazugság:

Ez nem egy portré, tükröm csupán.

Hamis hitek lesznek Úrrá

Szilárd testemen.

 

Éberre riadok naphasadáskor,

Nincs mit megidézzek álmomból.

Ám agyam kérgét egyre kaparja a riadalom:

Éhes dögevőként szaglászik a félelem.

 

Szeletekre tagolom az életem –

Ezt látod, azt észleled, ezt lenézed,

azt pedig felismered.

Minden évben faragok rajta egy keveset.

 

Játék az egész – életet jelentő deszkákon.

Egyszer fenn, másszor lenn:

Színpadot emelek.

Koporsót ácsolok.

 

2021. február 12.