Egy történet, ahol még van helye az örömnek

Midnight Mass, fix-it AU - egy reménytelibb vég, ami vidámabb jövőt ígér. Riley és Paul sorsa sokban hasonló, átalakulásukkal olyan módon fonódtak össze a szálak, amit még ők sem láttak át mindennek hajnalán.

Mi lett volna akkor, ha Riley és Paul atya együtt működnek, és mentik, ami még menthető? Itt nem ezt mesélem el, hanem ennek az utóhatását, ahogyan beilleszkednek a megrendült közösségébe a szigetnek, ahogy megpróbálják önmagukat elfogadni ebben az új realitásban. A csodák megszűntek, de az emberségük megmaradt. Az élni akarás keresésének, megtalálásának és megőrzésének a története ez.

A novellát hangszerelte az Autoheart együttes.

Egy történet, ahol még van helye az örömnek

 

Hamar elismerték magukban, mennyire szükségük van a másikra. Hamar felismerte Riley, hogy cselekednie kell. A szigeten – ha biztonságra vágytak, ha élni akartak, egymásra kellett számítaniuk. Jobban, mint eddig bármikor.

 

Példa nélküli idők jöttek, a közösség elfogadását csak kínok árán lehetett megszerezni. Maradhattak, feltételekhez kötve. Ez is elég.

A halászok közreműködésével egy emelt földszintes házat húztak fel, amihez az öreg Flynn vezette a munkálatokat; a lakott területektől távol, de még nem teljesen elszigetelődve az emberektől. Különös pillanatokat hozott a munka. Riley éjszakai portyái a város körül megjelölték azt a távot, ahonnan már nem volt kísértő ereje az élő vérnek. Póznákat helyezett ki, kréta jelöléseket hagyott a fák törzsén, nem tűnt egyébnek, mint cserkészmunka. Meg-megállt a házak között, hogy mély lélegzetet vegyen, egy Dr. Gunning által javasolt meditatív légző gyakorlat volt ez, ami egyben segített a legtöbb levegőt juttatni a tüdejébe, felpásztázva így a környező szagokat, begyűjtve a legerősebb ingereket. Az érzékei ugyan kifinomultak maradtak, de mintha élüket vesztették volna. A világ csengő-bongó zsivaja tompult, nem tudta megmondani, egyszerűen megszokta volna őket, vagy az Angyal magával vitt valamit elpusztulásakor, ami ez idáig észrevétlen részük volt.

Sokáig csak ő járt ki az emberek közé, csak ő beszélt a város többi tagjával, ő dolgozott együtt az apjával. Alkonyatkor együtt sétáltak ki a házak határáig, hajnalban pedig az apja várta vissza a sétájából, már munkára készen, kávét kortyolva. Nem sokat értett a történtekből, nem is akart mindent megérteni. A családja újra együtt volt, immár biztonságban. Hirtelen tért vissza a gyötrelem a testébe, miután hamuvá égett a pirkadatba taszított Angyal. A lépések súlyát szinte el is feledte a húsvéti készülődés folyamán. Végeredményében ennek így kellett lennie, gondolta. A bejáratott ízületek mesélnek a megélt időkről. Az elmúlt fiatalság idejét ünnepli minden megroppant mozdulat.

A fia szemei felragyogtak a távolban és Ed megszeppenve, de mosolygott és üdvözölte.

 

Így haladtak előre a hónapok.

 

A közösségi ház lett a menedékük — nem mehettek volna vissza az otthonukba, noha a paplak ott volt az atya számára. John nem kért belőle, elhagyta címeit, a gallérját még akkor éjjel eldobta magától, amikor az óra húsvéti időbe fordult át. Azon a vasárnap éjjelen járt utoljára a templom területén. Szörnyű jelenet volt; üvölteni akart, tombolni, hogy ezért ő a felelős, egyes egyedül ő és senki más a világon. Nem Isten, nem az Ördög, nem is a sors, kizárólag az ő önzése. De nem tudott egyebet tenni, mint állni és nézni egy ablakon át, a visszafordíthatatlan folyamatot, amit ő indított be. Lángokban állt Szent Patrick temploma, Beverly mártír áldozatokat vezetett az oltárhoz. Még így sem tudott megmenteni mindenkit, akit szeretett volna. Az asszony fanatikus vakságával takargathatta volna a bűnét, de nem tette. Bev végzetes elszántsága is abból a szikrából pattant ki, amit az ő sóvárgott utópiája csiholt.

 

Zavarodott volt, kimerült, hitre és társaságra vágyott. Nem imádkozott többé, eleinte nem mert, majd nem akart. Többé nem látta benne az értelmet. Az emberek bocsánatát elnyerte, maga sem értette, hogyan, de nem tudott még önmagával megbékélni. Az Angyal elporladásával belőle is eltűnt valami, de tudta, hogy az a valami már régen tátongó űr volt a lelkében.

 

— Hoztam vajas pirítóst és szilvateát. Még szinte gőzölög az egész tálca, gyere. Reggelizzünk együtt.

Mikor magával ragadta volna a bűntudat örvénye, Riley szinte ráérezve mindig megjelent, hogy az itt és a mostba kényszerítse őt. Törődő, melengető kényszer, mint a pirított kenyérfalatok.

— A teát Erin külön nekünk főzte, felkelt, hogy ideérjen vele az ajtóhoz napkelte előtt.

Még egy utolsót igazított a függönyökön, majd Riley is helyet foglalt Johnnal szemben azon a ponton, amit egymás között az étkezőnek neveztek. Egy otthon már nem kellő ebédlő asztal, két, egymástól színben és fában is teljesen eltérő iskolai szék, egy komód és rajta a mikró, amit hosszabbítóval kötöttek be. Ezt is helyezhették volna a falhoz, de akkor egy üres belsővel bírt volna a hely. A falakhoz tolt ágyak, a pódium tövében összehordott olvasó sarok, és a központot képező étkező foglalta magába az óvóhelyüket. Rendszerint itt ültek össze a hajnali órákban, itt várta vissza túráiból Rileyt.

 

A forró tea nem hozott már olyan eltöltő erőt, mint halála előtt, a szomjon nem csillapíthatott, de még ugyanúgy érezte a kellemes hatását. Csiklandozta a fahéj és szegfűszeg illata.

— Mint a jó grog — jegyezte meg két korty között. Már egészen megszokta, hogy sosem beszél teljesen saját magának. — Fűszeres, felmelegít.

— És ami nekünk nagy előny: nem részegít — emelte tósztra Riley a saját fémbögréjét. Összekuncogtak, ahogyan csak sorstársi körökben szokás.

— Milyen volt ezúttal a sétád?

— A ház talapzata erősnek tűnik, apám is engem igazol, szerinte ellen kell álljon egy közepes áradásnak. Azt mondta, úgy építik, mint a halász házakkal tették.

— Mióta Crockett Islanden vagyok, egyedül ezt a helyet láttam épülni, ahol most vagyunk. Sajnáltam, szebb dolog is lehetett volna belőle.

— Akkor ma este gyere te is. Warren meg én napnyugta után tervezzük a gerendák beásását. Még jön pár fiú az osztályából, mi leszünk a gyerekcsőszök de jó lesz az, hidd el. – Apró csend. – Ha megnyugtat, hívhatom a seriffet is.

— Riley, tudod, hogy nem tehetem. Ha valaki megsérül és vérezni kezd...

— Már miért ne tehetnéd. Ha meg ez lesz, akkor sem fog történni semmi sem. Már benne vagyunk a nyárban és nem volt egy baleset se, amit ne tudtunk volna kezelni. Nem volt egy heves reakciód sem.

 

Kinyújtotta és összehúzta az ujjait az asztallapon. Tudta John, hogy amikor ideges, ezzel a ritmikus mozgással vezeti le a magába fojtott gondolatait. Tudta John, hogy amikor sokáig ismételgeti, Riley ráhelyezi a kezére a saját kezét, és lefogja. Nem erővel, de határozottan. Nyugalomba simogatva az ereket a kézfejen, körkörös simításokkal a tenyerén. Most is így történt. Ilyenkor ő a kezeiket nézte, Riley pedig őt. Hallgatta a teák sziszegését, ahogy apránként elpárolgott. Már kezdett megbarátkozni a ténnyel, hogy mikor ketten vannak, csak az óra kattog, nem hallhat szívverést. Egyre jobban elszokott az emberi pulzus dallamától. Egyesen rettegett, milyen lenne ismét hallani a közösséget. Egy térben, egy szobába zárva, a szívdobogás olyan erővel és hangzavarral lüktetne a hallójáratában, mintha ezer szeget vernének ritmustalan sorrendben a koponyájába… aztán nem hallott mást, mint megnyugtatást.

— Megbeszéltük, hogy segítünk egymásnak. Nem hagylak egyedül, de cserébe nagyon kérlek, te se hagyj engem a szarban. — Riley-nak meg kellett fontolnia, kimondja-e az utolsó mondatot, vajon jó hangulatban találja-e a másikat ahhoz, hogy ilyen őszinte lehessen. Igazából lényegtelen, jött rá, és kimondta szelíden: — Senki sem gyűlöl annyira, mint te saját magadat. Ez volt az, amit nekem is meg kellett tanulnom, miután hazajöhettem.

— Milyen érzés volt ezzel szembe nézni?

— Geci rémisztő. De ... láttam ijesztőbbet.

A két keze közé zárta Riley balját és összekulcsolt kezeikre hajolt, s hagyta, hadd jöjjenek a könnyek. A megkönnyebbüléstől sírt; hogy minden további magyarázat nélkül, Riley pontosan érti őt. Nem sajnálja, megérti. Nem érezte még ennyire látva magát, pedig korábban azt hitte, kizárólag imán át lehet teljesen kiszolgáltatva a minden-látásnak. Sírás közben felcsuklott.

 

Ez volt az ő óvóhelyük. S mint minden ilyen, erről is tudták, csak átmeneti lehet.

 

 

≡ ≡ ≡

 

Ehelyett közös otthont teremtettek.

 

Riley hívta el és John bár hezitált, lélekben fűtötte a boldogság, hát fogadta és követte őt a döntésben. Legyen egy ház, kettőjüknek, ahol a fák óvón emelkedtek feléjük, távol tartva a napfényt, ahonnan biztonságba tudják a szeretteiket, ahol felügyelhetik saját magukat. Kegyetlennek hangzott mikor kitalálták, utána rájöttek, hogy mégsem az. A legszentebb figyelem egymás vigyázása. Vigyázok rád, hogy te vigyázz engem — mondta Rileynak. A közösségi házban töltött idő alatt próbálták kiokosítani magukat az életben maradásuk módjairól. Egyaránt kutatva tudományos kiskapukat és rítusok módszereit. Dr. Gunning kitartó támogatással vizsgálta a táplálkozás előtti és utáni reflexek lazulását, eljárt a közösségi házba mintát adni és venni, figyelve a szervezetük befogadókészségét emberi és állati eredetű vér esetében. A reakciókülönbség szinte alig volt kimutatható, ami mindenkinek hatalmas megkönnyebbülést jelentett. A frissen leölt állat vére tűnt a kulcsnak. Riley, bár a halakhoz szokott elsősorban, gyakorlott volt a húsfeldolgozásban, így készséggel vállalta ennek a feladatnak az egészét. A kóservágással kivéreztetett állatok vérét tálba gyűjtötték és napi háromszori étkezés adagjaiba elosztották.

 

Ezt Johnnak sokkal nehezebb volt megtartania, mint Rileynak. Megharcolt az elvonással, gyötörte a sóvárgás és furdalta a fölébredt lelkiismerete. Riley látott már ilyet — éppen ez mentette meg önmagától. Falási rohamok törtek rá, kikelt magából, ingerült állapotba hajszolta magát ilyenkor. Volt, hogy üvöltöttek egymással, volt, hogy Riley csöndben hallgatta, amíg keserves zokogásba nem fulladt a vergődése. Egy dolgot nem csinált: nem vádolta meg Johnt a viselkedésért. Ekkor értette meg, mennyire kegyetlennek tűnhetett Riley számára a saját kedvessége az AA üléseken. Mennyire vágyott arra, hogy a saját gondolatain kívül valaki más, akit tisztel, a szemére vesse és igazolja, hogy megérdemli a függőségével járó gyötrelmeit. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy nem tudott hova bújni előle. Nem tudta elrejteni a legundorítóbb részét, ezt a csillapíthatatlan tüzet, ami perzselte belülről minden porcikáját, de csak egyre hűvösebbnek érezte magát tőle, amitől óvni akarta minden további tagját a közösségnek.

 

Húsvét hétfőjén kellett búcsút vennie Millie-től, hirtelen jött lezárás volt ez, bár sosem készült volna fel az elválásukra. Az angyal kimúlásával Millie idős teste nem tudta felvenni a harcot a visszaszivárgó betegséggel, a demencia elgázosította az agyát. Összerogyott, Sarah és John karjai között ragadta el a stroke. A lányuk nem is próbálkozott az újraélesztéssel, tudta, hogy olyan rohamnak voltak kitéve édesanyja erei, amit nem hoz rendbe oxigén utánpótlás. Millie fennakadt tekintetén át látta meg John, mennyi végzetes hibát halmozott fel mindőjük kárára.

Végig nézve az elmúlt hónapokon, teljesen ki volt szolgálva minden igénye, s erre ráismerve nem maradhatott tovább egy épület oltalmaiban. Szerette volna bármilyen módon visszaadni a figyelmet és munkát, amit rászántak, ő is tenni akart a változásért, cselekedni, ahogy az egy polgártárstól elvárandó. Így hát kilépett az éjszakába és eljárt Riley oldalán dolgozni. Dolgozni a házukon.

 

A szálka az ujjában, a salak a nadrágjába törve, a lábujjára ejtett téglatömb, a saját verejtékével szerzett vagyonok voltak ezek. Ott lehetett, mikor felkerült a mestergerenda. Valami épült, ami jót jelentett. Egy épület nem lehet gonosz, merült fel benne. Egy ház, ami biztos hajlékot jelent — ebben nem bújhat meg semmi rossz szándék. Mostanában minden tettet megkérdőjelezett, csak ezáltal előzheti meg, hogy újabb végzetes tévedéssel járjon egy jónak vélt gondolat. Az erdei kunyhó nem jelenthet addig veszélyt, amíg tiszta és jó szándékkal telítik el.

 

Első magányos estéje Millie sírjánál találta meg. És itt találta meg Hassan is, éjszakai őrjáratát végezve. Nézték egymást, némán felmérték a másik gyászát. A seriff megköszörülte a torkát és a sovány fejfa felé biccentett.

— Azt akarom elmesélni, hogy van még élet a halál után. Bármily korlátokhoz kötött, még élet az is.

Ennyit mondott és tovább állt. Ott hagyta a sírhalomnál, Johnra hagyva a mese befejezését ő pedig most is ráérzett, hogy lám, ekkor sem lehet egyedül. És ez egy jóleső tudat volt.

 

 

≡ ≡ ≡

 

 

Kellemes volt a nyári szellő, ami a tenger felől jött alkony után. A fenyők között is érezhető volt, Riley mélyet szívott a levegőbe, miközben a talicskát tolta a csapáson át.

— Olyan ráérősen hozod, mintha nem neked lenne kijárási tilalmad reggelente — érte azonnal az öccse megjegyzése. Hangjában nem volt gúny vagy megvetés, egyszerű, testvéri élc. Kiborította a kupacot a többi téglához. A magasított talapzat falát erősítették aznap éppen.

— Ki halt meg, és tett meg téged itt ellenőrnek, hah? — Noha a kérdés mindössze retorikai volt.

Warren mellé sétált, már amit látott belőle a reflektorfényben. Nagy kivilágítás mellett tudtak esténként dolgozni. Ilyenkor inkább finomítottak a nappali munka hibáin, sokan besegítettek, a Flynn család barátai, ami, kis közösség lévén, szinte mindenkit érintett. Csevegés, italozgatás jellemezte ezeket az estéket, egy hangulat, ami a Crock Pot Luck batyusbál szellemét idézte meg a résztvevőkben. Ősz elejére becsülték a munka végét. Riley elővett a kabátzsebéből két doboz krémszódát, az egyiket a testvére kezébe adta. Warren arca felragyogott, hiszen a héten panaszolta, hónapok óta nem jött a közértjükbe szállítmány.

— Hát ez?

— Isten útjai kifürkészhetetlenek — koccintotta a saját dobozát Warrenéhez. — A közösségi házban lomtalanítok, és el volt belőle dugva egy rekesszel. Szóval ne nyakald be azonnal.

De már hűlt helye volt, ment a kincsével a többiekhez. Az építkezés teljesen felpezsdítette a gyerekeket, valami új történt a szigeten, ami felesleges fát termelt, ami fényes volt, zenével járt és tábortüzet lehetett rakni a közelében. Nyári táborként fogták fel. Még épp elkapta a szemével, hogy az öccse megosztja az italt Leezával is. Még szégyenlős volt a témát illetően, de a család jó ideje tudta, hogy hivatalosan is hívhatják a lányt a fiuk barátnőjének. A legjobbakat kívánta nekik magában. Egy kifulladt sóhaj kíséretében megérkezett az oldalára John is. Verejték és cement szaga volt. Együtt nézték a diákok körét.

— Kedves párt alkotnak. Végtelenül örülök, hogy Ooker távozása ellenére is jó kedélyűek.

Riley már ismerte annyira, hogy a csevegő hangjából is kitűnjön neki a másik önbüntető hangja.

— Az öcsém erős gyerek. Leeza pedig talán közülünk a legerősebb. A gyász nem rendíti el őket az élettől — egy korty itallal akarta lemosni torkáról a nehéz szavakat, aztán gondolt egyet. John felé tartotta a dobozt. Néhány pillanatig nem tudja miért, de zavarba jött.

— Vaníliás kólát? Vagyis félig kóla, félig olyan, mint a vanília fagyi, klasszik amerikai vacak, de ettől lesz karaktere. Hebegek itt egy pia felett... — megrázta a fejét és sűrűn pislogott, mint aki magát is meglepte a hirtelen jött szendeségével.  — Tudom, hogy szereted a fura ízeket. Úgy értem, a fűszeres, különleges dolgokat.

A férfit egyenest meghatotta a gesztus, örömmel vette magához az üdítőt, aminek a vanília illata azonnal megszédítette, de nem ettől hökkent meg. A fémdoboz szélének, s ettől szinte a kóla egészének Riley íze volt, kétségtelenül. Nem vér, Riley halálának éjjelét leszámítva soha nem ivott belőle, előbb végzett volna magával, mintsem... Soha nem vetemedett volna... Képtelen lett volna bármi fájdalmat okozni számára. Amit most érzett azt úgy tudta volna leírni, mint a szinesztézia előszöri megtapasztalását.  A férfi illatának az aromáját érezte a szájában, mikor becsapnak az érzékek, és ízléssé válik a szaglás. A nyál keveredett a szénsavas elegybe és vette át annak minden cukros küllemét, keserű báját, bizsergő utópezsgését az orrában. Egy újfajta, valahol mégis ismerősnek derengő melegségtől feszült meg a mellkasa. Fiatalon, egészen fiatalon érzett hasonlót, amikor Millie még hajadon templomlátogató volt, a gyóntatófülke oltalmába rejtőztek, hogy csak Isten legyen szemtanúja első csókjuknak...

Megrezzent. Meddig lehetett csöndben?

— Igazad van és valóban az. Különleges.

Sietve adta vissza a kólát, tudva, hogy egy beszélgetésből sétál ki ezzel együtt. Riley hagyta elsétálni, és már ismerte annyira, hogy tudja, ezzel csak néhány nappal többet kaptak egymástól a beszélgetés kerülgetésére.

A diákok mellett haladt el, akik énekelve kívántak szép estét és jó napot Paul atyának.

 

 

≡ ≡ ≡

 

 

A ház kezdett teljes formát önteni, már a váza szinte meg is épült, a tetőt a következő hetekben tervezték befejezni. Míg a csővezetékek és elektromos kábelek beszerelése történt, John méterekre állt a területtől, de orrát azonnal megcsapta az égett hús bűze. Valaki megrázta magát szerelés közben, már kötözték is a sebet, neki azonban a paranoia eluralkodott az agyán. Égés volt, nem nyílt seb, az éjjeli ragadozó ösztönei ettől még felajzották az idegeit. Heg, vér, éhség. Ennyi lüktetett a gondolataiban: jelzőharang. Főutat kerülve, mellékutcákon sietett el a helyszínről, bezárkózott a közösségi házba, ahol végre a padlóra csúszva pánikrohamot kaphatott. Riley utána ment, mihelyst észlelte a hiányát. Az étkezőjükben gubbasztott, hát letérdelt hozzá. A kérdésre, hogy mi a baj, ennyi volt a válasza:

— Feltétlen szükségünk van egy jelzőharangra.

Majd különböző formában, de szüntelenül ezt ismételgette. John kimért szigorral ragaszkodott ehhez az ötletéhez, Riley pedig, bár túlzásnak érezte, egyetértett a figyelmeztetés szükségével. Tökéletes lett volna a templom harangja erre a célra; ha nem égett volna le ugye. Nem látta, hogyan jutnának előrébb, nem volt az a szó, amivel meg tudta volna Riley-val értetni, milyen kockázattal játszanak, ha ők csak szabadon járkálnak éjjelente a szigetlakókkal együtt. Mintha el se telt volna az elmúlt időszak, hirtelen nagypéntek és nagyszombat küszöbén érezte magát újból, milyen undorító vadállatot tart életben saját magában. Riley szembesítette akkor ennek a valóságával, Riley emlékeztette az emelletti emberi valójára. Ám ahogy most elnézte, az aggodalmat a szemeiben, a szemekben, amelyek tisztán olvasták sorait a testének, ahogyan Millie tette ugyanígy annyi évvel ezelőtt. Millie-nek volt esélye egy teljes élet látszatára a férje oldalán. Rileyt nem foszthatta meg egy hasonló esélytől.

– John. Figyelsz rám? John, mondd meg, hogy most éppen mi történik.

Ez volt a töréspontja – kirohant a közösségi házból.

 

Crockett Island épp új polgármesterválasztás küszöbén állt, Wade Scarborough saját magától lépett vissza. Még ki kellett heverniük Dolly-val a húsvét borzalmait. Leeza szabadon mozoghatott a kerekesszékével a szigeten, a házaspárt azonban nem látták kijárni a bevásárlásokat leszámítva. Őket végképp a négy fal közé zárta a szégyentudat.

Riley kocogva érte csak be — azt hitte, majd együtt mondják el a harang ötletét esetleg a seriffnek, vagy Erinen keresztül a szülői tanácsnak... John viszont cselekvési vágytól hajtva faképnél hagyta, amint emberek beszélgetését hallotta a közösségi ház falain túl. Rögtönzött tanácsmegbeszélést terelt össze John az iskolából hazasétáló szülők között. Először látta így futásnak iramodni. Örült volna annak, hogy végre teljesen magától megy mások társaságába, úgy remélte, hogy a tenni akarás motiválta, de ez csupán ürügy kellett, legyen. Féltette Rileyt, és nem mondta volna a szemébe, hogy a jelzőharang nem szolgált volna másra, mint a másik feltételes kivégeztetésének a bejelentésére. Ahogy futott, mondatfoszlányokat hallott, heves vita kezdett kikeveredni.

— ... én értem az aggodalmát, de ez határozottan morbid lépés lenne, tisztelendő.

— Csak John vagy Paul, ahogy tetszik drága seriff, de már nem élek a címeimmel. És igen, nagyon drasztikus a kérés, tisztában vagyok vele, de éppen azért, mert ebben az esetben nem a közösség egy tagjáról kell beszélnünk, hanem egy közveszélyes tébolyodottról, aki...

— De hagyni, hogy halálra égjen? Már bocsánat, de ez egyszerűen agyfasz. Ezt... Riley! — mihelyst meglátta, Ms. Greene kinyújtotta a karját, suhogó szoknyával eléje szaladt, s egymásba kapaszkodva álltak meg.

Megijesztették a pap szavai, mert mikor Riley-tól hallott felőle a közös teázásaik során, Erin teraszán üldögélve, úgy tudta, kezd felépülni. Kezdi befogadni az új életformát. Riley arról számolt be, hogy egyre boldogabbnak látja akkor is, amikor nem kell másoknak azt mutatnia, hogy jól van. Annak a derűs léleknek látszott, amilyennek Paul atyát megismerték, mindannak a derűs jóságnak, amiért azonnal a szívébe zárták mindannyian a szigetre érkezésekor. Alig pár hete beszélgethettek ezekről. Most pedig ez? Vessék a napra, akár oszlophoz is kötözhetik, ahogy leírta az atya, hogy biztos legyen a csapás, s hagyják, hadd váljék a sugarak egyszerű martalékává. És nem tudták meg sehogy se a rettegése gyökerét.

Türelmetlenül várta a nő, hogy a másik megerősítse gondolatait, tompa körmei a húsába vágtak a férfi tenyerének, ahogyan azt markolászta. Erin úgy beszélt, hogy a mögötte állók is tisztán értsék:

— Kérlek mondd, hogy te sem egyezel bele ebbe az őrültségbe.

Riley itt még nem szólt semmit. Pillantása John és Erin között cikázott. Mérges volt, hogy magára hagyta, még jobban emésztette, hogy ezt, ezt nem volt képes neki mondani. Ebben állapodtak meg tavasszal. Színtiszta őszinteség, egymás vigyázása, veszély esetén a másik fénybe taszítása, de nem így. Az csak egy hipotézis volt, egy műhelynév Riley elméjében arra, hogy az egyiküket karanténba zárják addig, amíg a vér utáni sóvárgás csillapodik, s ismételten tárgyalóképessé válik a másik. Halálra nem gondolt John sorsát illetően, hogyan is...

Együtt lépdeltek vissza köreikbe, vibrált a feszültségtől, Erin ezt csitítandó dörzsölte a karját, amibe séta közben belekarolt.

— Tudom... Tudom.

Egyre csak ezt sutyorogta az arca elé omló haja mögött, John pedig szerette volna kizárni a hallomásai közül a nő hangját. Csomóvá gyűrődtek benne az idegek a kettősük látványától. Feleslegesnek érezte magát, Ms. Greene jelenléte mostanában határozottan ezt éreztette benne.

— Bevezethetünk egy riasztó rendszert, ami a házból indul ki, de a kábelekkel még meggyűlhet a gondunk. — Hassan megmasszírozta a halántékát. Túl sok volt rajta a felelősség. Kérhettek külső segítséget az építkezés eddigi lépéseihez, az egész lakosság riasztására alkalmas új riadókürtök beszerelése viszont nagy eséllyel feketemunkaként kellett volna történjen. — Esetleg megpróbálhatnánk rádió jelet küldeni a ház és az őrs között.

— Vagy használhatnánk fényjelzést, amit viharok esetén is alkalmazunk a halászoknak — dobta fel a labdát Ed. Akkor este ő vállalta a család képviseletét, Annie a házban várta. Már szinte biztosan elkészült az almakompóttal.

Először csatlakozott be Riley, számára a beszélgetés csak közte és az apja között folyt.

— Melyik megoldás a leghatékonyabb?

— Hát fiam, az attól függ, a gyorsaság vagy a pontosság a lényeg.

— Nem akarom egyikőtöknek sem több munka terhét kiróni, már így is mérhetetlen szinten az adósotok vagyok. És mielőtt mondanád Ed, tudom, hogy a papi adóból fedezett a munka, de most arra gondolok...

— Atyám, kérem. — félbeszakította az öreg Flynn, udvariasan megelőzve a volt-pap egy újabb bűnbánó vallomását. Fáradtan megnyalta az ajkait. Vágni fog két vastag szelet kenyeret, s azzal fogja tunkolni a kompót levét. — Nem kell a tömjénezés, a sziget biztonsága mindenki érdeke. Ha a fiam megbízik magában, én bízok a kettőjük ítélőkészségében. De ez az irtózatos... máglyahalál, amit említ, ez, ez... — köhögés roham tört rá. Mikor újra megtalálta a hangját, annyival zárta: — Fiam?

Minden tekintet Riley-ra szegeződött, kivéve Johnét. Látta rajta, hogy a férfi ismételten az ujjait bűvölte, kinyújtotta és összehúzta őket, aggályos tekintettel figyelve a tenyere remegését. Erin megszorította még utoljára az inge anyagát, majd távolabb lépett tőle. Határozottan bólintott:

— Egy jelzőrendszer megelőzi a bajt, de csakis úgy használnánk, mint vihar idején. Más hangot kell neki találni a rádión. Ha valamelyikünkre roham törne, a riasztót beütné a másik. Ti addig bezárkóztok a házaitokba. És mi majd kezeljük a gebaszt egymás között. Ha pedig elnémul a riadókürt, akkor tudjátok, hogy akármi volt, megbeszéltük.

Édesapja és a seriff helyeslően reagáltak.

— Reméltem, hogy ezt fogom hallani.

— Én is. Egy pillanat — Hassannak megcsörrent a telefon a mellényében. Azonnal felvette, el se kellett olvasnia a kijelzőn a nevet. Tíz óra múlt, Alival megállapodtak, hogy mindig felhívják ilyenkor egymást, megnyugtatásul arról, mindketten rendben vannak. Gyorsan bocsánatot kért tőle a késésért, mondta, otthon majd kifejti, mondta, hogy köszöni, amiért főzött neki is makarónit, mondta, hogy vigyáz magára és szereti. Letette. Szórakozottan megrázta a mobilt. — A gyerekem, várnak. Erre ettől még térjünk vissza minél hamarabb, Ed, Ms. Greene. Esetleg a holnapi ülés elején. Paul maga pedig... Gondolkodjon azon, amit beszéltünk, és hallgasson Riley-ra. Azt látom a legműködőbbnek.

Elindult hazafelé. A mozgás szelét megragadva, Ed búcsúzóan vállon veregette a fiát.

— Én is tovább állok, édesanyád holnap átjön majd. Hoz nektek almakompótot, ha hagyunk persze — kacagott fel a bajsza alatt. Már maga mögött kívánta tudni ezt a felkavaró beszélgetést. Lidérces rémképek voltak csupán, a barátjuk egy újabb riadalma. Semmi több. Magának legyintett egyet, ahogy elhessegette a gondolatokat, akár egy legyet. A magas férfihoz fordult, még valahol mindig látva benne a papi tiszteletet követelő aurát, holott az ember maga majdnem térdre rogyott, meglehet, az összeomlás szélén állt. — Tiszte... Paul, egy jó alvás csodákra képes. Nyugodjon meg, lassan vége az augusztusnak, a ház pedig már majdnem kész van. Ott majd biztosan higgadtabban tudja látni a helyzetet. Addig is... Hm. Szép estét a fiataloknak.

 

Hárman ballagtak a közösségi ház felé, egy szó se hangzott el közöttük, szikrázott a levegő a kimondatlan gondoktól. A kétszárnyú ajtó előtt megállapodva Erin öleléssel köszönt el Riley-tól, majd Johnra, akit Paulnak szólított, törődő mosollyal nézett, miközben jó éjszakát kívánt neki.

 

Riley magukra zárta a bejáratot. Remélte, ha megfordul, a férfi képes lesz a szemébe nézni.

— Mégis mi a fasz volt ez az egész? — egész úton fogadkozott, hogy nem kezdi káromkodva a mondandóját. — Bepánikoltál. Miért?

Eddig tudta elkerülni a beszélgetést.

— A szemem láttára teszek tönkre egy újabb életet. Én ezt nem csinálom még egyszer végig, és nem tehetem meg ezt veled.

— Nem értem, miről beszélsz.

— Kérlek, ne próbálj kímélni kedvességgel, mert csak rosszabb lesz minden egyes perccel. — Egész úton fogadkozott, hogy nem sírja el magát ingerültségében. Nem tudta már kontrollálni a remegést, ami a mellkasából indult ki és rázkódott belé minden tagja. — Egy ember méretű teher vagyok neked. Visszatartalak, őszintén nem tudom még, hogyan, ezt is az átkozott jóindulatodnak róhatom fel valószínűleg, hogy nem mondod meg, hogy lekorlátollak. Tönkretettem magam és ezzel tönkretettelek téged is, most pedig nem tudunk kiugrani a futóhomokból. Sosem voltam képes normális kötelékekre, csak mások életébe próbáltam belehelyezni magam, házasságtörésre sarkalltam a legbecsületesebb nőt, akit ismerhet az ember, most pedig itt vagy te...,

Riley egy lépést tett felé.

— Itt vagyok én.

—... és Ms. Greene, és én ismételten csak akadályozom a dolgok normális folyamát. Ha nem kötöttük volna azt az istenverte paktumot, te sem éreznéd kötelesnek magad arra, hogy mellettem sínylődj.

Hátat fordított neki. Hátat kellett fordítania, mert egyre jobban fájt neki a jelenet. Mikor vallja már meg Riley, hogy gyűlöli őt?

Rileyból ki akartak robbanni a szavak, meg akarta győzni pontról-pontra a másikat, mennyire téves úton jár a helyzet olvasatában.

— Szerinted erről van szó? Hogy nagyszombaton megeskettelek, többé nem hagyjuk, hogy az állat felül kerekedjen bennünk? Szerinted csak tűrlek és elvisellek? És mint egy tetves morális horgony csüngök rajtad, nehogy elszabadulj? Baszd meg. Meg sem fordult abban a mindentudó fejedben, hogy hozzád, mint emberhez, és nem egy kirótt feladathoz ragaszkodom?

Semmit sem értett, meg volt győződve, hogy:

— De hát mehetnél, hogy azzal legyél, akit szeretsz. Erinnel lehetnél. Az otthonában. A kunyhóba majd eldugtok engem...

— Nem megyek sehova. A kunyhót magunknak építjük. Az a kunyhó nem börtön… Az az otthonunk. — Tudta, hogy ez nem lesz neki elég, hallania kell azt, amire még most sem kész rákérdezni. — Erin a legjobb barátom, talán a legfontosabb személy számomra, egy zseniális csaj. Az egész sziget megcsókolhatná a lábnyomát. Becsülöm és felnézek rá. És végtelenül szeretem. De nem úgy.

Helyeselve bólogatott minden újabb mondatot hallva, önmagába kapaszkodva, mert nem mert másba, várva, hogy leforrázza az elkerülhetetlen elutasítás; taszítsák el a szavak, lökjék el ismét, hogy egyedül maradjon a sötét féreglyukban, amit olyan sokáig próbált befoltozni. Istennel, Millie-vel, Istennel újból, az Úr Angyalával s végül mindazzal, ami Riley valója volt számára az elmúlt időkben. Majd ahogy mindegyik korábbi próbálkozásról, ebben a pillanatban derül ki róla is, hogy csak időleges az öröm, mint a hízó holdsarló, ami mindjárt útnak ered. De nem érkezett a kegyelemdöfés. De nem úgy. Beállt a csend, az agya nem tudott lépést tartani a feltörő új gondolatokkal. És mint eddig bármikor, Riley ezúttal is megjelent az oldalán, belépve a perifériájába. És most először nyújtotta ki az arca felé két karját, hogy egy csókkal az itt és mostba vonja magával. Az elsőt követte a második, aztán a harmadik, negyedik, szerette volna mindet számon tartani, hogy megőrizze őket gondterhes időkre. Az elméjére azonban egy kellemes, biztonságos köd szállt. Már nem számolta a csókok sorát, karját a másik férfi derek köré fonta, átadva magát a feltörő békességnek.

 

Riley mintha beszélt volna hozzá, emlékezett vissza később. De lehet képzelgett csak, hisz egyszer sem szakadtak el egymástól. Lehet ezekben a percekben képesek voltak hallani, amire a másik gondolhat. Van élet a halál után is.  Még boldogságot lelhet benne az ember, ha keresi és engeded, hogy megfogjam a kezed, amikor remeg. Hagyd, hogy elsöpörjem a tekinteted függönyöző mélabút. Együtt kutatom veled a bizonytalant. Ugyanolyan veszélyes vagy, mint bármelyik másik ember. Hűs érzés folyt végig az ereiben. Ilyennek képzelte el mindig is a keresztelővíz tisztító erejét. Ahogy elhúzódott, hogy stabilitást nyerjen álltában, tudtára jutott a saját súlyának érzékelése. Tisztán érezte jelenlétét a pillanatban, megszűnt a motiváltsága arra, hogy kiszakítsa magát ebből a valóságból. Élni fog, Rileyért, kettőjükért, talán még önmagáért is.

 

A lábai cserbenhagyták, önkéntelenül rogyott a hozzá közelebb eső ágy matracára. Kimerült volt, zavarodott. Hihetetlenül hatottak rá a társa szavai, vagy a szavakat hordozó érintések, amíg ebben a pillanatban is zubogtak benne. A rugók nyikkantak a másik súlya alatt, Riley mellé ült. Közvetlenül mellé. Idült némaságba süllyedtek egy időre, várta, mikor éri utol a helyzet furcsasága, de csak a furcsaság hiányát találta. Normális és rendszerű volt az ilyen mértékű közelségük. A hátára dőlt az ágyon, nem húzta magával Rileyt, de nem is engedte el a kezét. Míg a plafont fixírozta, egy váratlan eredetű gondolat fogalmazódott meg benne önmagáról.

— Lehet végleg felveszem a Paul nevet. Már nem vagyok ugyanaz az ember, de biztos, hogy John Pruitt már nincs többé. Lehet ezért is szenvedtem, egy régi vázat próbáltam belakni az új tudattal. Te is és én is egy olyan embert szólítgattunk, aki már nincs köztünk. Én… én azonban itt vagyok.

— Hogyha szeretnéd, bármikor kész vagyok visszaváltani arra, hogy Paulnak szólítsalak. Mi legyen? Mit szeretnél? — Riley összefűzte az ujjaikat. — Csak beszélj velem, könyörgöm.

— Ezt... — néma hangzós fohászként mondta ki azt az egy szót, amibe próbált mindent belefoglalni. Hordozza egy szó magában azt a rajongást, amivel dübörög az elhaló szíve, azt a csodálatot, amivel éjjel-nappal ünnepelte a lelke Riley Flynnt, a legvalódibb embert, akihez szerencséje lehetett. Leghűbb és legigazabb barátját. Rászorított a csontos ujjakra, először engedve magának egy ösztönös cselekedetet - az ajkaihoz nyomta a bütyköket, apró csókokkal hintette be őket. — Ezt.

Riley tompán nevette:

— Legyen akármi is ez?

— A bizonytalan párkapcsolatok a specialitásom — szalad ki Paul szájából a vallomás, amit először mindketten megmosolyogtak de végül csak nézik egymást kedvesen. Szeretetben.

A jelzőharang ügye soha többé nem merült fel.

 

≡ ≡ ≡

 

 

Október van, a nap már felkelt és barátságos árnyékát vetíti a fenyőágaknak a nappali padlójára. Riley és Paul immár a kunyhóban ébrednek, pokrócok takarásába gabalyodva — a fűtés használatát még el kell sajátítaniuk.

 

Talán másfél hét lesz, hogy beköltözködtek véglegesen. Riley gondolt már rá, hogy szerez egy naptárt maguknak, de az előzőt is kidobták, amit a közösségi házban tartottak. Egyedül a napokat számolták vissza rajta, mint akik egy nagy utazáshoz készülnek elő, vagy mintha a nászutukat várnák. A kis kunyhótok, ahogyan az anyja hívta. Amit a leghihetetlenebbnek tartott az egészben, és még esetleg nevetségesnek is találta, hogy utoljára azt várta ilyen elszántan, hogy meglépjen a szigetről és beköltözzön végre a chicagói garzonjába. Menekülni akart innen, el is futott — végül mégis a szigeten kötött ki újból, s most itt hevert, majdnem a szívében, távol a többi embertől, de közelebb hozzájuk lélekben, mint ez idáig bármikor. És itt hevertek egymás mellett azzal a férfival, akinek a megismerését képtelen volt megunni. Minden nap, minden éjjel, egyre gyakorlottabb lett a másik természetének kiismerésében, képes volt az ő fejével gondolkodni, emlékezett arra, amik ezelőtt csak Paul emlékezetében léteztek. Ismerte, hogyan szeret ülni a kanapéjukon, miközben együtt olvastak a délutáni órákban: a könyvet az ölében pihentetve, ügyelve, hogy jusson hely Riley fejének is, ahogy elterült mellette, lábát keresztbe vetve, hogy ezzel is támaszt nyújtson neki és a könyvet tartó kezének. Ismerte, melyik mondatokkal köszön el, melyik zsoltárt keverte össze előszeretettel a Depeche Mode dalszövegeivel, melyik farmernadrágjában érezte olyan kényelmesen magát, hogy a pizsamája helyett is azt hordta aludni. Tudott Paulnak a rémálmai tárgyáról, és türelmes volt, ha nem volt kész beszélni róluk. Egyből megismerte a boldog és szomorú csókok ízének különbségét. Újabb és újabb kirakós darabkákat szerzett minden perccel egy olyan képhez, aminek nem léteztek szegélyei. Nem egy tört valaminek látta a társát, hanem atomjai hálójából vizsgált csillagnak, amely képes volt a teljességre. A gondolat, hogy Paul szemében ő is ilyen törődéssel vizsgált terület legyen, többé már nem igazán rémisztette meg.

 

A gyöngédség magától értetődött, minden mozdulat finom és megfontolt volt számukra. Az új élet hozta örömök apró villanásokban jelentek meg. Paulnak a szemei édesen gyűrődtek minden mosollyal, a szarkalábak még jobban kiemelték mélységüket. Amikor lélekkel beszélt, a teste vele énekelt, karja gyöngéden ringott a gondolatmenet árával. Amikor az ölében hevert, szembe tűntek a sűrűsödő borostaszálak a gégéje körül a nyakán. Utóbbi időszakban kezdte elhagyni a borotválkozás szokását, fontolta a szakáll növesztését. Riley ezt nem bánta. Ez is egy olyan arcát jelentette Paulnak, amelyet csak ezután fog meglátni. Különben ő sem nyírta fel a haját többet — börtön óta nem látta magát hosszabb tincsekkel, pedig a hajszíne épp olyan koszos szőke volt, mint az anyjuké, mielőtt őszülni kezdett. Ha hagyná, hogy eleget nőjön, látni lehetne a fürtökben a hullámokat, amik Warren hajában is olyan jellegzetesek voltak. Most még épp annyira volt hosszú, hogy fésülnie kelljen, melegítse a fejét séták közben és legyen mibe beletúrnia Paulnak, ha magához ölelte.

 

Elmélkedés közben újból álomba merülhetett.

 

Paul éber volt, de nem zavarta volna meg a világért sem a pihenésben. Közel fél éve élnek egy fedél alatt, egyre kisimultabb arccal aludt és ébredt a barátja. Mennyire tökéletes ez a szava a nyelvnek. Hányféle kötődést fejez ki egymagában, s mindegyik kötődés teljesül az esetükben. Legnagyobb bizalmasának tekintette, akinek a szeretete, a nyugalma, a biztonsága, s talán legfőképp az egyetértése mindenekelőtt való volt ebben az életben. A magány immár nem háborgatta, ha külön is voltak, tudni, hogy van kit hazavárnia, van, aki hazavárja, ezek megmagyarázták az élet legegyszerűbb örömeit.

Az ember valami úton mégis teremtve kellett, hogy legyen, állapította meg egy déli órában, mikor egymás mellett feküdtek az ágyban. Okkal hajlik úgy a tenyere, hogy tökéletesen beleilleszkedjen Riley orcája, miközben simogatja. Az ember társaságra lett kitalálva. Egymásnak lenni és egymásért lenni. "Vigyázok rád, hogy te is vigyázz engem" tér vissza emlékei közé a saját kérése, ami ebben a pillanatban nem volt több, mint megállapítása az emberi természetnek. Egy kölcsönös függés, ami, ha kellő figyelmet és erőt fektetnek belé, nem tehet kárt egyikükben sem. Az állatvér leegyszerűsödött étkezéssé, nem sóvárgott többet. A kísértés lehetősége sosem fog megszűnni, ez az a kockázat volt, amit, ha tartott volna még szónoklatokat, miséken eredendő bűnként mutatott volna be. A napfény kerülése nem volt több, mint egy új szabály, amit gyerekkorában elfelejtett megtanulni. Zárd el a gázt, ha nem használod, ne felejtsd a kulcsot a zárban, ha elhagyod a házat, a sötétítők legyenek rögzítve, mielőtt aludni térsz. Újratanulta a felnőttlétet.

 

A sziget szívében laktak és a test befogadta az új szervet, felismerte sajátjaként - a gyógyulás folyamata megkezdődött.

 

Riley nem nyitotta ki a szemeit, míg beszélni kezdett:

— A kovalens kötésen gondolkodtam. — Természetesen, mosolyodott el Paul. Továbbra is lehunyt szemekkel folytatta még: —Mennyire könnyű alapvető kémiával megmagyarázni a legfontosabb társas kapcsolatokat.

— Nem kérem, hogy avass be, mert egy pillanat, és megteszed.

— Pontosan. Szereted hallgatni a hülyeségeimet.

De még mennyire szerette hallgatni az összes gondolatát Riley-nak, amiket megfogalmazott.

—... és az, hogy a részecskék ütközése mennyire hasonlít ahhoz, ahogy egyik ember megnyílik a másiknak, hogy fény derül a legundorítóbb részünkre, a legpiszlicsárébb hibánktól a legnagyobbakig. A pályaátfedésnek megfelel a közös érdeklődés, a hasonló célok az életben... — Elcsöndesedett, hogy kicsit a másikat nézhesse. — Persze ez csak alapvető kémia lecke. Ezt nem szereti a költészet.

Paul vitára készen szusszant egyet. Riley kiérezte a kihívást ebben a neszben. Felvirult, miközben rákérdezett:

— Mi az? Talán neked romantikus, ha azt mondom, hogy szigma-kötésben érzem magam melletted?

— Hogyne. — Most jött Riley kedvenc része, Paul gesztikulálni kezdett. — Úgy érzed, hogy szabadon mozoghatsz, nem vagy lekorlátolva és eközben egy konzisztens kapocs köt egy másik személyhez, tökéletes a szimmetria köztetek, ami azt jelenti, hogy én is épp ugyanígy és ugyanezt tapasztalom melletted. Még zavarba is hozol ilyen nagy szavaktól. Semmi dagályos jelzősűrítés, alapszavak túldíszítése, barokkos maszlag, nettó faszság, ahogy mondanád. A költők elszaladnak ijedtükben, hogy ilyen intelligensen nyers legyen valaki. A kovalens kötések kategóriái közül a szigma-kötésben létezni... Hát nem is tudnék rákontrázni, hogy valami szebbet visszafeleljek. Szeretnéd, hogy elpiruljak?

Riley nem szerette volna — vagy talán igen, de jelenleg a hátára fordulva röhögött, pofátlanul őszintén, amiben semmi szép nem volt, s lehet ettől volt olyannyira természetes. A mocorgása felkavarta az ágyra ülepedett port, amik megannyi táncoló kristályszemeknek hatottak a szűrt fényben.

 

Dél van, ágyban fekszenek és a szálingó porban gyönyörködnek.

— Heverészünk itt, mint a kisnyugdíjasok – horkantja Riley, de semmi motiváltsága nincs arra, hogy változtasson a helyzetén. Paul vele együtt mélázik:

— A nyugdíjas időket is hasonlítják egy második élethez.

— Hm. – Hátra dobja a fejét, hogy lássa Paul szemeit. Kiválóan barnák voltak. – És nem fogunk belefásulni?

— Belefásulni? Ó nem, ezt már nem hiszem. Egyáltalán nem. Még csak innentől kezd majd érdekessé válni.