Rekviem egy sündisznóért

BBC Sherlock, kísérleti, filozofikus one-shot - nem is Johnlock. Csak van.

Egy pillanatnyi kis írás, ami még egy régebbi biciklizésemkor született eszmefuttatásomra építkezik. Rövid gondolatok emberségről és hullákról. #justsherlythings

Gyalogosan meneteltek a Baker Street felé, udvaros házak között, taxik álltak meg és indultak el az útpadka mentén, sürögtek-forogtak az emberek a forgalmas hétfő délutánon, és John Watson jelenleg másra sem vágyott jobban, mint egy forró bögre teára a nyirkos időben meggémberedett kezei közé. Aztán csak egyszeriben megtorpant.

- Sherlock – motyogta félhangosan, a detektív most kivételesen mégis egyből meghallotta. Felhagyott okfejtései levezetésével és visszasétált barátja mellé. Nézte a pontot amit a másik.

- Egy sündisznó – jelentette ki tárgyilagosan. John jelentős pillantást küldött felé.

- Egy halott sündisznó. Még reggel láttam erre mászkálni egyet. Most pedig itt hever.

- Mindennapos eset, hogy a zaj és a forgatag hatására egy-egy állat óhatatlanul is az úttestre kényszerül riadalmában, ahol pedig hiába dolgozza is fel az eseményeket, a felkészületlen sofőr könnyen elcsaphatja.

- Teljesen ki van lapítva szerencsétlen jószág.

- Ez London. Az embereknek nincs ideje foglalkozni az apró dolgokkal – Sherlock továbbra sem szakadt el a monoton tárgyilagosságtól. John szívott egyet az orrán.

- Szeretném felszedni. Jobbat érdemel. – S eszköz hiányában határozottan baktatni kezdett felszedni az első konténer tetejére dobott friss napilapot magához venni. Sherlock követte, tekintete figyelő, megjegyzés nélkül ment vele a szemetesig majd vissza az elcsapott állathoz, aki továbbra is a parkoló sávban terült el, keréknyomoktól és kipufogógáztól megszürkülve. John lehajolt hozzá, áhítatos szánalommal kaparta fel a halott testet. Sherlock ekkor nyitotta ismét szóra a száját, ezúttal hangjával nem oktatott, inkább gyászolt. Egy eszmét, ami már születésekor képtelen volt az életre. John kopottas bőrkabátjának a hátába hunyorgott míg beszélt.

- Ez a tetem szimbolikája korunk érdektelenségének. Egyszer eljön a nap, hogy egy férfi, egy nő vagy egy gyerek hullája lesz a sztrádán, lényegtelen, mint ahogy az is, hogy kinek volt a rokona a beosztottja vagy az közutálatnak örvendő mágnás főnöke; annyiszor fognak áthajtani rajta, míg nem az asszó maradványok eggyé nem válnak az aszfalttal s majd csak egy sötét folt fogja jelezni, hogy ott pusztult ki az emberi együttérzés utolsó csírája a betonba forrt leoszló szervekkel és testnedvekkel. Egy macska volt? Kiborult festék? Ember? Nem fogják tudni. Honnan tudnák. Nem tudnak semmit.

John guggolt, kezében összecsomagolva az újságpapír, de még nem tudott felegyenesedni. Fejében tért nyerve visszhangoztak az imént elmondottak, az út zaja meg se csapta a fülét. Sherlock nem tervezte folytatni, elmondta a véleményét. John végül megráncolta az orrát és felállva szembefordult a társával.

- Hát, én orvos vagyok. És amíg én itt vagyok, én nem engedem, hogy ne kapja meg egy holttest a neki járó tiszteletet, amiért addig életben volt, legyen az egy elesett katona, vagy ez a sün itt a markomban. A kukában fog kikötni, igen, de legalább megkímélem attól, hogy tovább szenvedjen a teste. Úgy hogy ha megengeded – pillantott rá egyenesen, mire a detektív engedékenyen félrelépett az útból, s engedte előre a barátját. Szája sarkában félmosoly bujkált, kesztyűs keze összekulcsolva pihent a háta mögött.

- Az emberiségnek addig van reménye a fennmaradásra, amíg olyan emberekkel bír mint te, John H. Watson.

Ő erre csak hitetlen felnevetett, majd lecsukta a szemetes fedelét. Tisztelgett, és a férfi oldalára állt.

Összemosolyogtak.

Az emberek sétáltak tovább.

London ment tovább.

Ők haladtak, előre.