Az a rózsaszínű élet

Hollywood Hírügynökség, fluffy kalapos kalóz elégia - Kalóz Klónnal és más vizekről érkezett báttyával. (Mármint, a báttya kalóz personája, nyugi.)

Két kalóz egymásba gabalyodik egy kikötőben. A többit a tenger szerezte.

Igen, még élek, sőt, egyre szebb az élet (és ettől egyre forgalmasabb). Eldöntöttem, hogy semmi szégyenérzet nincs már bennem és innentől tényleg azért fogok írni, mert jól esik, aztakurva. Nincs túlagyalás, nincs máshoz hasonlítgatás, egyedül magamhoz viszonyítom a fejlődést és változást.

Ez a történet szokás szerint azért köszönheti létezését, mert Mad kitartóan ontja a motivációt a puszta létével sztorialkotáshoz és ő az én inspirációs kabalamacskám. Biccentsetek neki egyet tisztelgés gyanánt a blogjára.

Az a rózsaszínű élet

„Szemek, melyek az enyéim leszegeztik
Egy nevetés mely elveszik a száján
Íme, a retusálatlan portréja
A férfinak, akihez tartozom

Mikor a karjaiba vesz
S gyengéden szól hozzám
Rózsaszínben látom az életet

Szerelmes szavakat mond nekem
Átlagos szavakat
És ez valamit tesz velem”

/Edith Piaf - La vie en rose/

Gyakran érezte úgy, nem érti meg őt más a tengeren kívül. A habok feleltek a kimondatlan kérdésekre, a hullámok susogtak bíztató szavakat üres rumos üveges éjszakákon. A horizont megértéssel nézett vissza rá mindentudóan.

Hűséges legénysége volt, ehhez kétség sem fért. Semmi más nem kötötte őket hozzá és a hajóhoz, mint a tisztelet. Cirka negyvenhét lelket tett ki azoknak a száma, akik emberként embernek tartották. Fajtájuk még így is megoszlott; volt jó és rossz bűnöző. Kalóz az is. Ember az is.

És még ezen túl, megint csak egyedül érte a pirkadat a hajóorrban. Mostanában ez gyakori. A húrokat a sirályok kiáltásaihoz hangolta, ösztönös ujjmunka – szeme a vízen pihen szüntelen. Emlékek tükröződnek vissza a felszínen.


- Lám íme a becsület lovagja. Kár, hogy királyi lobogó helyett koponya csüng az árbócon. Romlik az imidzs.
- Hát hogyha így ismersz, a legkevesebb, hogy a neveddel oldod fel a sértéseket.
- Aztán miért tenném? Hajód van, hajóm van. Mindkettőnknek a kalapja tollas a háta helyett. Érjük be akkor mindketten a ’Kapitánnyal’.


Mosoly szalad végig az arcán. A kopott gitáron megpendülnek az első dallamok.
- Tuskó.
A talpalávaló nótákat meghagyta fejedelmi estéknek. A közös dicsőségnek, a veszteségben szült vigadalomnak. A legénysége szereti, ha énekel nekik, ő szereti, ha hallgatják, de most mégse. Most elég neki a nyílt víz.

Ez a dallam új, ez csak az övék. Az ének lassan ring, ezért ér partot.

A horizontról még mindig egyedül a Nap néz vissza rá.


- Te gúnyt űzöl belőlem, csak mert megvan pár hajós véleménye rólam a kikötőidben?

- Mókás vagy, tetszel nekem.

Felpattant a szemöldöke és ő nem fordult el előle. Először áll be közéjük harmadikként a csend. Csak a csizmatalpak csikorogtak; körbejárta. Barna szemeiben pimasz őszinteség ragyogott, mint akinek semmi titka nincs. Folytatta.

- Gúnyt űzök abból, amiből csak akarok. Már rég nem azt várja el tőlem az élet, hogy ennél többet felmutassak.
Erre megszorította a vállát, ő sem tudta miért. Oldalvást álltak.
- Egy kalóznak is lehetnek elvei.
Szeme előbb a vállán pihenő kezén, majd az ő szemén. Már megint a túl nyílt barna tekintet.
- Egy kalóznak csak elvek jutottak jogok helyett. Na meg néhány ingatlanban szerzett sziget szeglet. Ha ennél több lenne, most nem itt járnánk a kállai-kettőst.
- És a kérdéseimet azóta se válaszoltad meg.
Henyén kihajolt a szorításból, mintha csak táncuk következő lépése következett volna.
- Régen megtettem, egyszerűen elégedetlen vagy a minőségükkel.
- Kapitány, akinek a mindenség egy nagy poén – tárta szét karjait. Másolta a mozdulatot, meghajol.
- Látod, szinte mindent tudsz rólam. Kvittek vagyunk.

- Kapitány! 

Disszonancia, nyikorgó deszkák és sirály sikolyok emlékeztették, nem ketten voltak a teljes dokkon. Mosolygó képpel biccentett neki, tekintetét nem engedte el.
- Ez neked szól.
- Bármelyikünknek szólhat. Kapitány.
Erősen megnyomta az utolsó szót. Emlékszik, erre ő megrázta a fejét. A darutoll megadóan lobogott a szakadt bíbor kalapon.
- Én utánam nem koslat a kutya se, az én embereim nem jönnek velem csoportos kirándulásra egy árva üzletért.
A hajójuk beúszott a perifériájába. Maradt volna még.
- Na, most mit állsz. Ne itt fogyjon el az a híresneves hűséged. – Homlokon pöckölte, a kalapja megrezzent. Így ért hozzá először. - Nosza, eredj.

- Kapitány.
Lefogja a húrokat, párnaráncos arcú kedves matróza néz rá a lépcsőről félszegen. Üdvözli, mint akkor, mint minden reggel. Jól szolgálja, ez a legkevesebb.
- Irányban vagyunk, a kötelek is rendben, pihenj még, barátom - és int neki, térjen vissza a kabinjába.
Hörög és köhög a matróz. Gondterhelt szavak csoszognak melléje.
- És a kapitány uram mikor pihen.
Pillantását lesüti, a húrokra mered; azt mondja, E, A, D, az három hold. Az égre les, dereng a szürke sarló, balra áll. Négy hónapja már mindjárt, hogy nem leli nyugalmát. Dübörgő mellkasa azóta nem pihen.
- Pihentem eleget, ne félts. – Derűs vigyor, a szemeit nem éri fel. A szemei… Legbelül érzi, ő tudja egyedül, tűzben égnek.
Az öreg matróz sóhaja beletörődik.
- Megyek, megnézem még egyszer azokat a köteleket.
- Nem bízol a szélcsendben? – tekint utána.
- A tetves csípőm vert fel álmomból, ha ad a szavamra, lefogadom jó uram, hogy még ma ideér a vihar. 

Visszafordul a távol felé. Nem jön, amire vár. Négy hónapja vár. S a tenger még most is vigaszként siet hozzá. Lopott arany nem tud olyan fényben játszani, mint a tenger és az ég kettőse ebben az órában. 

Lopott vagyonok. Lopott öröm. Bármennyire küzd a természete, ebben is alul marad. Neki csak a lopás marad.


Lopta a perceket kettőjüknek. A kötelet kivetették, de víz alá merült. Kedves matróza és társai egyre a csónakokkal fáradoztak, a hajójuk beljebb állomásozott, ő pedig nem mozdult semerre a dokkról.
- A fiúk úgy kalimpálnak, mindjárt megborulnak. A végén itt hagynak és ezt gondolom, nem szeretnéd.
Hunyorgott, úgy érezte, elkapták.
- Akkor jól hittem, hogy szóbeszéd tárgya lettem más partokon is.
Ő csak legyintett rá. Ostobán érezte magát.
- Ostoba vagy, és kalóz létedre még félsz is.
- Hát ne tegyem?
- Jól teszed. De ne a szavaktól félj, hülye. Az éppen annyit ér amennyit nem.
Szólították, a csónakok készek, de ő nem fordult hátra, előre lépett.
- Tehát mégsem hallottál rólam csúfságokat.
- Jókat. Csak jókat beszélnek rólad. Ronda egy pálya ez, nem? Már az is rondít a becsületeden, ha kitartasz mellette.
Lekapta kalapját, még egy lépéssel közelebb. Ebből a távolból kifoszthatta volna, tőrrel, csellel, erővel. Már megtette másképp. A legényei hívták. Egyedül egy dolog tartotta vissza, ami az örömét viszont már nem volt képes megfékezni.
- Rólad mégse beszélnek.
- Nem tetszik, de hát nem teszik.
- Elérem, hogy beszéljenek. Hadd tegyek róla.
- És a fiúk a ladikban?
- Várnak míg felkel a nap.
Kapkodták a szavakat. Aztán a távolságot lopták, aztán a levegőt egymástól. Már nem számolta hogyan és hol érték egymást az érintések.

A kalapjával suhintott a hajó felé, ő pedig az első bodegába sürgette lépteiket.

Valamikor a korlát mögé süppedt, veszi észre, és a gitárt ölelve lehet még el is szunyókált talán. Matróza szólongatása verte fel, s ha még egyszer meghallja, hogy kapitány, ő ritkán esküdözik, de az egekre mondja…
- Kapitány, hajó a láthatáron, közeledik, de nem tudni milyen szándékkal.
- Elméláztam – röstellőn felel. Majd eljut hozzá a szavak értelme is. – Hajó? Melyen, ismerjük?
Előmászik a korlát mögül, a kormányhoz inog, idős barátjában támaszkodik meg. Matróza mutat egyenesen az orruk elé. Beszél még, de épp hogy hallja, arcát, testét frissen tüzelő vér önti el.
- Akiktől a kisláda tanzanitot vásárolta. Vörösben fehér halálfej a zászlaja. Amottan jönnek. Mögöttük meg a vihar.

Szeme éberebb mint valaha. Látja a vitorlát, a feszül a kötél és a szélben feszít a vágyott alak. Csillog a reggeli napfénytől a víztükör, messze van még és fénnyel szemben de érzi, hogy megtalálta a tekintetét; egymáséi a két szempár.
- Mit nem hord ide a tenger…
Mit nem hord ide a tenger. Mormolja hálaimaként, és lehet kimondta. Hát kimondta. A szavak csak szavak.
- Mit sejt, uram, mit akarhat?
Mámoros jókedvtől cseng szava:
- Semmi jót.