Birds pass by [to tell me that I'm not alone]

Avengers, Winterfalcon, egyperces domestic - eső esik felszárad.

Viharos hajnalban született szösz, esővel, esőben mélázó Buckyval, esővel, morcos Sammel és még több esővel.

Boldogan mutatom be az első SamBucky írást az oldalnak. Kellemes musik olvasáshoz.

 „Madarak szállnak el, csicsergik, nem vagyok egyedül."

Napokig váratott magára a zivatar, mígnem csütörtökön leszakította az eget. Hajnal volt még, a napnak esélye sem adódott felkelni. Teljes szürkeség uralkodott kinn is, benn is. Ajtó-ablak nyitva volt, lévén, a kánikula nem riadt meg a hét eleji felhőtömegtől, és most Sam nehézkesen, de kikecmergett becsukni őket, mielőtt a szél kitörné az üveget. A lövésszerű esőrobaj riasztotta fel. Megállt kicsit. Lett egy kacsaúsztatójuk, konstatálta az udvar láttán. Átcaplatott a konyhába – ha már úgy is felverték, megnézi, hogy fest az utca. Amúgy is megszomjazott, engedett egy pohár vizet. Belekortyolt, az elmosódott ablaküvegen túl úszó autóút terült el, az elvezető csatornákba hömpölygő esővíz magával vitt mindent. Ágak, levelek, újságpapír, akadozva csúszkáltak mind előre az aszfalton. És a cseppek doboltak továbbra is, szakadatlanul, sortűz módjára. Pár idióta megkísérelt útnak indulni a kocsijukkal, az okosak feladták, amúgy kihalt volt az utca. Nem lehetett több az idő ötnél, az órát nem volt ereje megkeresni a szemével. A szobába visszaérve az ágy üresen, Bucky nélkül fogadta. A pohár tompán koppant az éjjeliszekrényen, Sam üressé vált tenyerével az arcát dörzsölte. Nem első az eset, hozzászokni ettől független még nem tudott. Volt, hogy a nappaliban talált rá, felriadt és tévét nézett, míg el nem nyomta az álom a villogó képernyő előtt. Megesett, hogy a konyhában élősködött éjjeli táplálék után, vagy csak a mosdóra ment. Sam nem aggódott, Sam csak spekulált. A villám bevilágította a nappalit, ágyúlövés zendült. Csak katona érti a katonát. Vagy az sem. Aztán valahogy a teraszajtónál kötött ki, talán mert ott már volt szerencséje korábban egy hasonló egyedhez, igaz az szőke volt és kicsit lököttebb. Most sem tévedett, Bucky a falat támasztotta és nézte az esőt. Ruhája csatak, a haja fekete lett, a tincsek indákká tapadtak. Nem zavartatta magát, tartása laza volt, karja fonatban, jobb láb átvetve a balon. Sam a fejét ingatva belélegzett. Megkönnyebbült de dühös volt. Álmos agyáig még nem jutott el, Bucky nem lesz piszkosul tüdőbeteg ha csak további öt percig kinn marad. Felcsapta hát az ajtót tudtára adni egyet nem értését ezzel a közeli jövőképpel.

- Hé – kezdte, volna, de még magát sem hallotta a zubogástól. Megpróbálta erélyesebben. – Normális vagy?

Hatott. A férfi hátrafordult és kérdően mosolygott rá, majd úgy gondolva ezzel válaszolt is, figyelmét ismételten az időnek szentelte. Nem mintha Sam nem erre számított volna. Végigmérte, ahogyan a sűrű vízfüggöny ezt engedte neki. Úgy festett, mint egy ázott bundájú kivert állat. Az állítás nem volt helytálló. A kutyának legalább van esze és bevonul az eresz alá. Ez bezzeg... Sam közben kitartóan markolta a kilincset, el ne ragadja egy széllökés. Muszáj lesz kimennie érte, ha nem akarja, hogy felázzon az apartman.

- Basszus – morogta és kilépett a teraszkőre ami sokkal kisebb súrlódással bírt, mint azt házon belül feltételezte. Úgy tűnt van akkora a vihar, hogy Bucky ne hallja meg, ahogyan majdnem pofára esett mezítláb a nedves kövön, bár ismerve a pasas hiperérzékeny képességeit, ezt nehezen tudta volna elképzelni. Mocskosul el lehet veszve a gondolataiban. Jobb ötlet hiányában, mellé állt (a biztonság kedvéért a vállába kapaszkodott). Nézte amit ő. Nem látott semmit, csak a szitáló cseppeket. Villámok cikáztak az égen, a dörgés hamar érkezett. Itt lesz még egy darabig. Meg kellett vallania, nem rajongott a viharokért. Nem szerette gyerekként, nem szerette a hadseregben és most sem volt oda érte. Túl ismerős zajok, rosszul asszociálható neszek. Ázott tollakkal a sólyom is védtelen a ragadozókkal szemben. Rápillantott a felhőket kémlelő mosómedvére.

- Mit nézünk?

- Az eget – felelt rekedten. Na nem mondod, forgatta szemeit. De kezdetnek nem rossz, végre beszélt is.

- Figyelj. Én nem láttam a felhőkben se a Zordót, se Batman hívójelét, szóval elárulnád végre, miért fontos, hogy tüdőgyulladást kapjunk?

Bucky vigyorgott, ez már kisebb győzelem, Sam vonásai is egyből megenyhültek. Hála neki, értette a referenciákat.

- Csak neked lesz.

- Akkor meg végképp.

Újabb dörgedelem vonult végig az égbolton, Sam összerezzent. A lövés hangok már egész közeliek voltak, az eső a tetőereszen dobolt.

- Nem látok semmit.

- Ez az.

Tekintetük találkozott, Bucky szeme mosolygott, ez csak egy pillanat volt, pislogott, arcát addigra megint a háborgó ég felé fordította. Pislogott tovább, sűrűn, nem volt rajta a védőszemüvege. Bucky hangja túl békésen lebegett át a vízfalon ahhoz, hogy az képes legyen elnyomni.

- Jó érzés, hogy végre, viharban csak az esőt kell figyelnem. És nem kell túllátnom rajta. Keresnem.

A célpontokat mindkettőjük csak gondolatban tette hozzá. Bucky érezte, hogy átkarolják a vállát, elfogyott közöttük a távolság, Sam ölelése puha volt és hideg.

- Átáztál – motyogta a vállába, fintorgott, de elengedni nem akarta. Nem volt első eset, megszokni egy élet lesz. Ráunni sose fog. Ruhájuk tocsogó hangot hallatott, mikor közelebb vonta. Izmai álmos görcsbe rándultak. Sam beletúrt a csapzott tincsekbe, majd azért is eltolta magától és jobbkézen ragadta.

- Át, cseszd meg. És most már bejössz, mert nem alszok rozsdás bádogemberekkel.

- Fél bádogember.

- Ahogy akarod – hagyta rá.