So if the last thing that I do

SPN egyperces. Angst. Alternatív 10. évad. Castiel POV, Destiel.

Az előzőhöz hasonlóan, egy újabb rövid ámde fájdalmas döfés tőlem, nektek. A mondaköröm folytatódik, ha szabad így fogalmaznom. Fejembe vettem, hogy levezetem Káin jóslatát kis jelenetekben. Most Castiel van soron.

Olvasáshoz ajánlanám The Birthday Massacre - Red Stars dalának zongora feldolgozását hallgatni aki szeretné, fent figyel a lejátszóban. Viszont ezt is hallgattam hozzá mialatt pötyögtem.

Űzött vadként menekült a vadász elől és szelte a sűrűt. Izmai majd bele szakadtak a magának diktált tempóba ő viszont csak ment. Szaladt. Menekült. Végeláthatatlan ösvényeken csapott át, ám nem lelt kiutat sehol.

Testőrévé esküdött fel a Hercegnek egykoron, egy szélvihar közepén. Most a Herceg tébolyodottan üldözte őt.

Az erdő végtelen.

Madárdal elhal.

Ág se rezzen.

Néma az avar.

Egy tisztásra ért. Felégetett föld, száraz tómeder. Megtorpant. Az emlékek vérillatú hullámokként törtek rá.

Kiszáradt, légszomja volt. Látta a tavat, látta Deant, a vámpírt, a mocskot, látott mindent. A szörnyeket, a megveszett lelkeket. Fülében csengett ismét a férfi minden szava, az imák, amiket éjről-éjre hozzá címezett. Az az ő hangja volt. Deané. A reményé. Zöldfényű hang.

Immár kén és ólom füst födte el tündöklését. Nem volt más már, csak a sötét, hollószín ködgomolyag, amiben a harag vörös csillagokként izzott.

Üvöltés, szidalom, jajszó. Egy utolsó kínkeserves ordítás. Madarak röppentek fel és szálltak tova az égen.

Castiel megfordult.

A fenevad méregfoga végigszántott a porhüvelyen. Nem sikoltott. Az állkapocs mélyre vájta magát, az ősi mágia ereje és a kín ott lüktetett a húsában. Hallgatott, akár a fák. Némán tűrt, csak néha nyögött fel bánatában. Nem volt nagy harc, zengzetes összecsapás, engedte, hogy levadásszák. Skarlátszín tintája körülötte gyöngyözött, vért könnyezett. Sírt.

Elbukott.

Missziója kudarcba fulladt.

Az Igaz Ember fénye kihunyt, hiába óvta, éltette tüzét, a korom eloltotta lángolását.

Azért remélte, tettei nem voltak hiába valók. Őt elvesztette talán. A Mennyek is kicsúsztak a kezei közül. De ő próbálkozott. Ő tényleg. Ő hitt. Még mert.

Könnyei égették az arcát.

Érezte, ahogyan gyengül.

A két lány legalább tudta, biztonságban volt.

Körötte a talaj felitta kegyével összemosott vérét. Feje a száraz fűben hevert. Hallotta a friss hajtások neszezését. Új virágok serkentek. Kékek voltak, mint az ég, mint Jimmy szeme, mint a kegye, vadvirágok.

Nehéz férfitest rogyott mellé. Nem látta, csak foltokat. Kéz emelte fel a fejét, karok ölelték át, a bőrét durva ruhaanyag súrolta. Benzin és whisky szagot érzett. Dean suttogva beszélt hozzá.

Zöldfény.

Tópart.

Imák.

Megint csak az emlékképek.

Magához tért a vadász. Siratta őt, bánta tettét. A bocsánatáért esedezett. Minek. Nem is értette igazán. Nem volt mit megbocsájtani. Ő maga döntött így. Segíteni szeretett volna. Ahogyan máskor is.

A levegő lehűlt, fázni kezdett. Remegő karok helyett az árnyvilág kezdete ölelni őt. Inas szárnyak susogtak, testvérei nyelvén szólították meg. Hívták, lassan indulnia kellett. Tudta ezt ő is, bár még húzta volna az időt egy kicsit, másodperceket akart lopni magának ezekből a pillanatokból, éppen csak annyit, hogy azt magával vihesse máshová.

Csak még egyszer, gondolta elkeseredetten, még utoljára. Ő többet nem kér.

Ereje utolsó szikrái amik még Jimmy Novak testében ragadtak mind egy helyre összpontosultak.

Mert még egyszer.

Kinyitotta a szemét.

Látta a Remény smaragzöld színű fényeit.

Utoljára.