It's a melody it's a battle cry, it's a symphony

Hannibal POV one-shot, a Hannibal film kapcsán. Mert Anthony Hopkins egy zseni. És mert a Clannibal ship meseszép. (Igen lett egy új fandomom, hát nem gyönyörű?)

Olvasáshoz zongora zene dukál.

„Vannak alacsony- és mélybukó galambok. Két mélybukót nem párosíthatsz, mert a gyermekük olyan mélyre bukik, hogy a földbe csapódik és meghal.

Starling ügynök egy mélybukó, Barney.”

Alábukik és lezuhan. Belecsapódik a földbe. Sebzett szürkebarna szárnyai kicsavarodva merednek szét és tolla felborzolódik teljesen a zuhanás keltette szél hatására. Még talán poros is lesz. De vér, az nem folyik. A koponya ép marad, nem loccsan ki köré semmilyen belsőség. Tiszta.

Mozdulatlanul fekszik egy helyben, mintha csak aludna – pont úgy, akár egy igazi halott, ki álmában ment a túlvilágra.

Mennyire unalmas módja ez a halálnak. Értelme vesztett. És halk, túl csendes; néma. Persze, ott a vákuum keltette zaj, a zúgás ami egyre csak felerősödik ahogyan közeledik a betonfelszín, a becsapódást pedig egyetlen hangos koppanás kíséri, de ennyi. Üres sikolyok amiket nem hallhat senki más csak ő, egyes egyedül. Utolsó segélykiáltás; és vége van. Micsoda önző és stílustalan módja a távozásnak.

A hangok dallama teszik széppé és teljessé a létezést. Külön megadott ritmusa és üteme van a hétköznapi csevegő beszédnek, a félelemnek, a fenyegetésnek, és amikor a düh elegyedik a rettegés strófáival, a szavak már szinte énekelnek. Bár tévedés lenne azt képzelni, hogy csak az ember keltette hangok tudnak dalra fakadni.

Ott van a szél, ahogy átrohan a fák között, vagy ott van a folyó, ahogyan öblös csapásokkal úszik hegyről völgybe majd újra hegyre fel. És, ott van a tenger morajlásának megfoghatatlan szimfóniája. Századok múltán sem volt képes egy zeneszerző sem felérni a hullámok költötte szólamok tökéletességéhez.

Aki szép halált hal, annak mind ezt kellene hallania. Te hogy gondolod, Clarice? Nem kellemesebb ez, mint a mélybe zúgás és a füledbe süvítő szél?

Bár lehetséges az is, hogy bukfencet hányt galamb víztükörnek véli onnan a magasból a napfényben ragyogó aszfaltot.

Most is. Két madár tart a biztos vég felé. Előre szegett fejjel, egymás mellett, egyszerre buknak alá. Az egyik szürkebarna, míg a másik szárnyaszegett, jobbján megcsonkított. Belezuhannak az alattuk örvénylő betontenger ismeretlenjébe. Fejük áthatol a víztükrön, szárnyaik összeérnek.

Hallod a tengert, Clarice?