Az otthon visszavár

Újabb ajándék fic, ismét Supnat fandomon belül, mert na, ott vagyok otthon. Kezdjük hát:

Isteneset boldogat, pokolian jó születésnapot neked Évi drága! Ezzel a kis szösszel szeretnélek meglepni a mai nap alkalmából.

A ficről: főbb szerepben Crowley továbbá Team Free Will és trükkös kis arkangyalunk. Én ilyen lightos domestic fluffnak mondanám, fogjuk rá, hogy 10. évad környéki. Csak fogjuk rá. OOC előfordulását vállalom. Minimális Deanley Sabriel és Destiel.

Jó olvasást kívánok hozzá mindenkinek (meg ajánlanám ha nem is mellé, hanem csak úgy a Rocky Road to Dublin, Drunken Sailer és Star of the County Down dalokat mert ezeket hallgattam íráskor non-stop.)

- Mi a Pokol!    
A démonok királya bosszúsan dobta le maga mellé - félig teli vagy félig üres, filozófiai kérdés csupán – whiskys poharát, ami ahogy volt, szét is tört. Megigazította az öltönyét:              
- Illetve, éppen, hogy miért nem az.     
Nem díjazta különösebben, ha csendes és magányos óráit megzavarták azzal, hogy ide-oda rendelgették holmi idézésekkel. Pofa kell ám az ilyen húzásokhoz. S mivel az Egyetemesek bunkerében találta magát, volt pár sejtése, kik is ezek a vastagbőrűek. Körülnézett, de sehol egy árva lélek. Ha már iderángatták, akkor miért nem ácsorog előtte várakozón az Ó-lábú hörcsög és a jávorivadék? Csettintett, ám továbbra is ott állt az alagsorban. Hát, ennyit a teleportálásról.              
- Már meg se lepődöm. Winchesterek, komolyan, agyam eldobom.
Fáradt sóhajt hallatott és átlépte az üvegszilánkokat, elindult felfelé. A konyhába ért – ott valaki egy megbontott Taliskerrel lepte meg. Az üveg az asztalon állt, mellé egy sértetlen whiskys pohár kikészítve, megtöltve az aranyló nedűvel. Ugyan mit veszíthet alapon odasétált és meghúzta, majd visszacsapta a poharat az asztalra. Jól esett neki – kárpótlás, ha már az előző adagját sikeresen elpocsékolta. Ekkor vett észre az asztalon egy nagy tál húsos táskát; még gőzölgött, a sütemény tetején egy bojtos felföldi sipka hevert.             
- Nem tudom miben sántikáltok fiúk – kezdte fennhangon -, de a ti érdeketekben nagyon gyorsan adnék magamnak választ és nem várnám meg, amíg megboldogult anyátokat is szóba hozom.
Továbbra sem felelt senki.       
- Akkor meg rohadjatok meg. – És a háta mögé hajította a sipkát.

Átlépdelt a nagyterembe, ahogy sejtette, sehol senki, a tüzetesebb nézelődéssel nem is foglalkozott. Befordult a következő folyosóra, ám kis híján orra bukott és valami sípoló hangot is hallott. Káromkodva nézte, ugyan mi lehetett az.         
- Mégis mi a kénköves ménkű ütött ezekbe az idiótákba… – mormogta, miközben értetlenkedve emelte a skót dudát szemmagasságba. Már épp készült volna énóki nyelven kiátkozni az univerzumból a vadászok minden nemzettségét, amikor halk zeneszó ütötte meg a fülét. Három és félszázadnyi idő sem elég ahhoz, hogy elfeledje ezeket a dallamokat az ember. Halk volt, de annál élettelibb, a dudaszó mellé ének is társult; a folyosó végén állt egy ajtó, az mögül szűrődtek ki a hangok. Mit tehetett volna, itt megoldást úgy sem talált, a kíváncsiság pedig úrrá lett a lábán, önkéntelen a zene után indult. Lenyomta a kilincset és kitárta az ajtót. Nem hitte volna, hogy neki még valaha el fog akadni a szava bármitől is. De az a látvány, az képes volt ezt elérni.

Skóciában volt, nem vitás, erre rögtön rájött magától is. De melyik Skóciában?
Egy dombon állt, alatta a réten nyüzsgő tömeg, felállított árusok, főzősátrak, nemzeti viselet, kocka kocka hátán az összes ruhán, a vidám zene mindent betöltve adta a talp alá valót a rendezvény közepén körtáncot járó fiataloknak és gyerekeknek. Ez az ő kora, de valahogy még sem az. 
- Hogy, hogyan… - lehelte maga elé.     
- Egy kis trükk, egy kis csalás és már kész is, nem nagy ördöngösség – szólalt meg egy éles hang a háta mögül. Crowley sarkon pördült, Gabriel pedig becsukta a démon után az ajtót, ami jelenleg a leghihetőbb pontnak tűnt a puszta fűtenger közepén. – Remélem, megfelelő munkát végeztem. A viking kultúrában jobban otthon vagyok, de igyekeztem a hihetőségre menni.      
Az angyal tetőtől-talpig skót öltözékben volt, sötétzöld kiltben, fekete mellényben és fehér ingujjban virult előtte, arcán azzal az idegesítő vigyorával. Sosem értette, minek örül ez ennyire.
- Na, ne csak állj ott mint egy rakás szerencsétlenség! Gyere, gyere csak, itt a kis terülj-terülj asztalkánk – mutatott balra és valóban, a két testvér ott várta őket egy ételtől roskadozó, ormótlan faasztal mögött.      
- De nem értem, mégis, mi ez? Mit akartok tőlem? – értetlenül az angyalhoz fordult. Az szánakozva pillantott rá és megérintette a vállát, enyhe fuvallatot érzett. A következő pillanatban már ő is korhű ruhát viselt. Kiltje zöld és sötétkék kockás volt, felül a fekete bő ing, ami nem lógott és kényelmes is volt mindig is. A szoknya viselete kellemesen ismerősnek hatott – ami zavarta inkább, hogy kicsit meztelennek érezte magát a nyakkendője nélkül.
- Ne tőlem kérdezd, ők az ötletadók – somolygott Gabe és fejével ismét a Winchesterek felé intett. 
- Igazán? Akkor meséljetek csak kedveseim, csupa fül vagyok.
- Üdvözlet néked, jó uram – kurjantotta Dean, magasba emelve sörös korsóját. – Kedvedre való eme kis mulatság?
Gúnyosan elvigyorodott.          
- Borzalmas az angolod. – majd az ifjabb vadászhoz fordult és összeráncolta a szemöldökét. - Boci, te meg hogy nézel ki?               
Sam, aki eddig bátyjával együtt várta, hogy a másik kettő az asztalukhoz érjen, most utánozta a démon arc mimikáját, lévén, nem értve a probléma okát.       
- Öcskös, szerintem a sörényedre gondolt- segítette ki Dean. Sammy a hajához kapott és megvilágosodott.
- Ó! Vagy úgy. Miért, az 1600-as években is hordták még fonatban a hajukat a skótok.            
- Tanúsítom, de te úgy festesz, mint egy elcseszett tünde Elrond házából. Ellenben leköteleznétek, ha kinyögnétek végre mit keresünk itt és azt is miért.            
- Azért, mert ma van a kibaszott születésnapod, amit kibaszottul illene már megünnepelned. – tárta szét karját az idősebb vadász és felállt az asztaltól.  
- És mert Dean imádja a szerepjátékot – vigyorgott a mellette ülő Sam.          
- Nem is – fintorgott.

Születésnapja lenne? Ez meglepte. Nem ünnepelte sosem, még a napjára sem emlékezett. Ők ugyan honnan tudták volna? A mellette elsétáló angyalra sandított, aki meg lobonc királyfihoz tartott. Hát persze, egy arkangyal, jobb keresőmotort ha akarnak se találnak maguknak. Fejcsóválva figyelte, ahogyan az a kettő undormány módon flörtölt beszélgetés közben. Azt hiszik, nem veszi észre senki…           
- Akkor, koccintunk vagy mi szar? – pattogott Dean. Crowley krákogva közelebb lépett és magának is csapolt a földre helyezett hordóból mézsört, illata alapján legalább is annak tűnt.
- Hát hogy a fenébe ne – emelte fel korsóját. – Angyalkádat hol hagytad?       
- Valahol lent van a forgatagban, elment méz lesőbe, vagy tudom is én.  Isteneset neked!       
- Ne káromkodj, fiú!    
Üvegek koccantak, elégedett sóhajok, asztalra levágott korsók. Hiába, a népe tudott valamit, isteni íze volt annak az italnak.
- Hallod ember, lefogadom, hogy már kiöregedtél a nagyivásokból – csapott Dean térdére. Crowley szolidan képen röhögte.             
- Te velem akarsz fogadni? Mókus még mindig egy alkukötő démonnal akarsz ujjat húzni, a helyedben visszavennék az arcomból. – Újabb kortyokat nyelt üvegéből.
- És hova szarjak, egy ivóverseny nem veszi el a lelkem csak a májamat.
- Van benne valami. Bár májra még nem kötöttem üzletet. Megéri ez nekem?
- Azt nem tudom, de hé, hallhatsz énekelni, nem elég ez neked? – vigyorgott kirívóan.           
- Énekelni is fogsz? Apám ments meg, meg ne próbáld – húzódott el undorodva Gabriel. Sam csak sokat tudóan nevetett a többin, ő már hallott eleget a bátyja magánkoncertjeiből. Dean kiitta az utolsó cseppjeit is a sörének és felpattant az asztaltól.            
- Miért, egy itteni dalt még ismerek is, hogy is kezdődik már – csettintgetett. - Á, megvan! - jobb lábát felvágta az asztalra és elkezdte rajta dobolni az ütemet magának, öblös hangon belekezdett. – Baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel, baj van a részeg tengerésszel minden áldott reggel!
- Hagyd abba könyörgöm – prüszkölte az öccse, elnyelve egy röhögő görcsöt.            
- Ez ír dal, te szerencsétlen – szenvedett Crowley, de ő is vigyorgott, a homlokát fogva igyekezett a másik szemébe nézni, vagy legalább nem a lába közé. A vadász úgy tűnt megfeledkezett arról, hogy jelenleg nem nadrág van rajta.               
- Haj hé, de húzz rá egyet, én bizony nem hagyom haj hé, de húzz rá egyet, haj hé, de húzz rá egyet minden áldott reggel! – énekelte szakadatlanul. A lenti tömegben egyszeriben gyerek sikolyok szakadtak ki. – Franc, ez biztos Cas lesz, kiengedhette a méheket. Mindjárt jövök, addig döntsd el mi lesz a versennyel – indult el kocogva a zajok után. Messziről még hallották, ahogy a harmadik versszakot dúdolászta.

Sam a könyökére támaszkodott és figyelte, hogyan menti ki a bátyja a dühös méhészek karmai közül az angyalt, bézs színű kiltje már meg is szakadt itt-ott. Csillogott a haja a napsütésben a méztől, minden bizonnyal ráborulhatott az egyik bödön. Crowley jót mulatott a jeleneten. Észre sem vette a háta mögé keveredő Gabrielt.
- Elhiszem, hogy szórakoztat az öcsém szenvedése, de nézd csak – hajolt a vállához és a táncoló tömegbe mutatott. – Mondd, nem ismersz fel onnan valakit?            
- Sasszemnek nézel te engem? – zsörtölődött, de követte az utasítást. Mit kellett volna látnia: húszon éves fiatal férfiak és nők táncoltak egymással, egyre szűkölő sugarú körökben. Középen egyetlen egy pár táncolt. A ruhájuk ünnepinek tűnt.               
- Látod? – ismételte meg halkabban az arkangyal.       
Látta, csak el nem hitte. Egy sötét hajú fiatal suhanc táncoltatta a menyasszonyát. Ezer közül is felismerni azokat a vonásokat, azt a reményteli, kicsit együgyű tekintetet.             
- Nem ment el Amerikába – folytatta. - Itt maradt, beleszeretett a lányba a szomszédból és tessék, most megházasodtak.               
Nagyot nyelt. Tekintetét nem vette le Gavinről.            
- De hiszen ez mind csak illúzió. A te ostoba hókuszpókod.    
- Öreg barátom – minden csak felfogás kérdése. A valóság is épp oly képtelen, amilyen hihető egy varázslat tud lenni.
Talán igaza volt. Elidőzött még pár pillanatig a pillantása a fián és a mátkáján. Gabe megpaskolta a vállát és felegyenesedett.
– Mondjuk ezt pont annak mondjam, aki egyszer találkozott az aranyat őrző zöld kobolddal?           
- Erről te meg honnan tudsz? – csattant fel, teljesen felocsúdva a mélázásból. Gabriel csak vihogott. – Nem, azt ne merd mondani, hogy te…      
- Gabe, mit csináltál? – szállt bele a beszélgetésbe Sam is.        
- Jaj, kölyök, ha tudnád, mekkora öröm volt ezt a sok babonás barmot átverni, hogy az általam rajzolt szivárvány csíkot követve egy nyamvadt üstöt keressenek – törölgette az arkangyal a szemeit. – És mikor kitalálták a végtelen bugyuta kérdéseimet, azt hitték tényleg aranyat kaptak az idióták.      
- Rám sóztál egy kupac trágyát! – kel ki magából a démon és az asztalra csapott.       
- Volt az két kupac is – kuncogott tovább.        
- Lemaradtunk valamiről? – Dean a ragacsos angyal oldalát fogva ért fel a domb tetejére. Castielt bizony elagyabugyálták a felbőszült tulajdonosok, csak amikor Dean szétüvöltötte a fejüket vettek vissza magukból.            
- Hogy lemaradtál-e? Mókus, nekem most innom kell, de valami erőset.
- Király- derült fel a vadász. – Akkor mégis csak lesz ivópárbaj, Cas, majd szurkolj.   
- Lesz, lesz hogyne – intette le türelmetlenül -, de előtte valaki szerezzen nekem egy tegeznyi íjat ,mert szét akarom lőni ennek a faszfejnek a képét de kurva gyorsan. 
- Azért csak nem kellene így kiakadni egy ilye régi sérelem miatt – próbálkozott Sam az ész érvekkel, sikertelenül.               
- Boci, ha jót akarsz magadnak vagy az angyalkádnak, akkor kussban maradsz mielőtt megskalpollak.         
- Dean, szerintem még most kellene őket leállítani – motyogta Castiel. A hordónak támaszkodott, a kézfejéről nyalogatta az ott maradt mézet.   
- Viccelsz? Végre seggbe lesz kúrva Gabe a faszságai miatt, minden kedden erre vártam! Crow, gyere, odalent árulnak fegyvereket, kopasszuk meg ezt a köcsögöt!  
- Ez a beszéd Mókus, mégis csak férfiból faragtak téged valamikor!
- Srácok, ne már, miért nem tudtok egyszer nyugton lenni egymás mellett. – Sam tehetetlenül maga mellé ejtette a kezeit, de egyszer csak feljajdult, mert valaki tiszta erőből meghúzta mellkasáig érő haját. – Gabe, te meg mi a halált csinálsz?            
- Sammy, menekülnünk kell! – zihálta túljátszott kétségbeeséssel, miközben sikeresen felmászott a másik hátára. - És más állat híján, csak téged találtalak mint járművet, szóval gyerünk Bambi, szaladj amíg nem jönnek vissza!               
- Ne csapkodd a fenekemet!    
- Nincs idő ilyesmire, indulj mert mindjárt itt  lesznek!

Ekkor volt először és utoljára hajtó vadászat Skóciában egy jávorszarvasért és egy hatszárnyú kakasért. Íratlan krónikák őrzik a meg nem történt történelmet a sosem volt utókornak.
De ez csak egy álom, tehát mindegy.