Nem voltál káprázat

Még egy SPN vers, és ki hinné, ez is Destiel! Méghozzá egy elvont, álomképes vers, ami nekem személyes kedvenc, mert az összes közül ezt érzem a legjobban sikerültnek. Mondjuk talán azért, mert leginkább az ilyen stílust szeretem, ezt a kicsit Radnóti, kicsit Tóth Árpád stílust. Ja és a sok űr metafora miatt, mert imádom az olyat.

A vers Dean POV, ezt is 10. évad nézése után írtam de nem mondanám évadhoz kötöttnek mert igazából Dean lelkivilágáról és a Casszel való kapcsolatáról szólna, azt hiszem.Vagyis én ezt akartam megírni vele. (És a cím az Árnybíró című manwha egy idézetének egy töredéke, mert ebbe a mondatba mióta olvastam szerelmes vagyok. Gyönyörű.)

Nem voltál káprázat

Éjszaka van már, álomra hunyom

Szemem, és az álom már itt is van

Engem várt az ajtóban,

Pontban éjfélre megjelent fekete köntösben

És kézen fogva indultunk el

A végtelen űrbe, amibe minden éjjel

Zuhanok belé, mint kifosztott lelketlen

Bolygótörmelék.

Mert csak ez az amit látok és érzek

Napról-napra minden pillanatban

Kevesebb leszek és elszórom darabkáimat

Hosszú utam során a mindenségbe,

Ahol még magam sem tudom vár-e engem

valami cél vagy út amire léphetek,

Egy elhagyott ösvény, egy kihunyt csillag

Ős öreg pályája amire rátérhetek talán

De már ebben sem reménykedek.

Csak hagyom szétesni magam.

Részecskéim hamuként peregnek le rólam

S finom porrétegként terülnek el

Itt hagyott földi emlékeimen;

Hátra hagyva őket indulok tovább,

Lelkem így könnyedén száll

Fényév messzeségekbe, eldobva

Terheim, immár szabadon lebegek tova.

Nem fáj a veszteség, nem érzem

A múlt hiányát itt benn, súlytalanul lebegek

Csupán és átadom a kormányt;

Egy áramlatot várok.
El is kap, bevonz teljesen,
Egyre csak húz maga felé,
Tündöklése vakító fehérség,
Nem győzöm magamba szívni fényét,
Mennyei ragyogását mellyel magához von
és kihűlt maradványimat melengeti.
Finom melegség ez, nem akar bántani,
Óvón ölel körül és lassú forgásba kezd,
Forgunk tengelyünk körül
S még mindig nem látom ki ő
De érzem, hogy ismer és ismerem
Lent a Földről egy megkopott emlék vagy
Egy kósza csillag az égről mit
Régen lestem kis srácként a kertben
és minden rejtett vágyam tőle kértem?
Lassú keringőből egyre gyorsabb örvénybe
Kerülünk, és tűnni kezd a fény és látni
Vélem arcát, két szeme az ég színében tündököl
Drága szempár, sokat látott, meggyötört;
A mosolya! Egy halvány mosoly csak
De annyit mond vele,
A világ minden szava és nyelve együtt
Nem mesélne annyit, nem vigasztal úgy,
Mint ha ő rám néz és én ő reá.
Már zúg a csend és elfolyik a kép
Összemosott lelkeink kergetik egymást végtelen, 

El nem taszít, csak von egye közelebb 

Szárnyak suhognak

 És felébredek.