Eső után

 Türüpp-türüpp, na mit találtam. Ez volt az első publikált írásom, egy egyperces novellácska amit 2013 nyarán firkantottam egy esős nyári nap után, amikor sétálás közben elgondolkodtam. Szóval ez tényleg csak egy rövid kis történet. Egy rövid kis életről. Jó olvasást hozzá.




Eső után olyan szép az idő. A párás, felfrissült levegő mindenkit előcsalogat. Ilyenkor jó útnak indulni, helyet változtatni. Minden nedves, ázott, még csúszik, sokkal kényelmesebb a közlekedés. Pont nekem való. Közben óvón körül nézek, mindig figyelek, hogy ahogy csak tudom, megelőzzem a bajt. Az eső fel is bolygatja a környéket, ilyenkor sorra nyüzsögnek itt mindenféle alakok. Sürögnek-forognak, én pedig nem győzöm behúzni magamat, nehogy elcsapják a fejem. Sosem értettem, miért rohan így mindenki? Bármerre járok, csak loholnak eszeveszetten.

Barátaim, rokonaim is ilyen tájt szoktak útra kelni. És mikor találkozunk, olyankor mindig azt kell hogy lássam, egyre kevesebben vannak, és ez így megy folyton-folyvást. Bár rebesgetnek ezt-azt. Mindegy is, most jobb odakoncentrálnom, hiszen hamarosan elhagyom a füves területeket, és az aszfalt már izgalmasabb terep lesz. Már azért is, mert ez sokkal érdesebb és szúrósabb. A fűben puha talajt érek, és az ázott föld is lágy állagú, sokkal kellemesebb ennél a fertőnél. De valahogy át kell érni a túl oldalra. Nem illik válogatni. Így ni, már rajta is vagyunk az országúton. Valami szép mégis akad hát ebben, itt, ahol megszűnik a zöld övezet, sokkal messzebbre látni! Vihar után az ég olyannyira tiszta, hogy még a hegyek is előtűnnek a messzeségből.
 
Eső után minden csendes lesz. És minden zaj és nesz erősebbé válik. Hallom, ahogy megyek. Ahogy egy madár mocorog az ágak közt. Ahogyan a levelekről csepegnek az ott ragadt esőcseppek. De mi ez a morgás? Olyan furcsa és ismerős zörgés jön nagyon messziről. Illene sietni. Igen, igen, gyorsabban megyek. Át is érhetek, mire ez a zajos valami ideér. Csak ez az út, milyen hosszú, göröngyös. Gyerünk hát, gyorsabban.

A zaj sokkal közelebbről jön. És én nem haladok.

Ez a valami hatalmas, és egyre hangosabb.

Nem, nem érek át, túl gyors! Itt ragadok!

Itt van, már rezeg alattam a föld, ez a szörnyeteg közvetlen mögöttem…

Valami óriási fekete, csikorgó, barázdás tömb tornyosult fölém, a másodperc töredéke sem engedi, hogy felfogjam, mi történik velem. Érzem a nyomást, ami ebből a rémségből rám nehezedik, alsó végtagom eltiporta, repedezést érzek és hallom hogy csörömpöl valami, valami loccsan, a fekete közeledik én pedig nem értem:

Miért történik mindez…