Dog days are over

Sweeney Todd, hurt/comfort one-shot.
Egyszerű kis ötlet, a napokban szerelmesedtem bele ebbe a musicalbe és valamit alkotni akartam vele. Azt hiszem sikerült, de a megítélését rátok hagyom.
Az írásban - a történet címének is adott - Florence szám segített.

Dog days are over

Halkan nyikordul az öreg ajtó, mikor betoppan a szobába. Becsukja maga után s körbepillant. Sárga csíkos falak nevetnek rá. A tetőablakon beszűrődő, kora tavaszi napfény még kedélyesebbé varázsolja a szobát. A fal mellett egy kényelmes kanapé álldogál és egy kopottas, de szép pipere asztal. Lassan sétál végig a fényoszlopban, a sugarak melegen ütköznek meg az arcán. Végül az ablak előtt megáll és kinézve London utcáit és házait látja. Emberek igyekeznek, emberek nyüzsögnek, emberek élnek odakint és elégedettséget, örömöt lát az arcukon. Nincs bűn, nincsen mocsok, nyomornak jele sincs. Köd sincsen, ó, most nincs, se felhők, most egyedül a nap világít be minden pontot odakint és idebent egyaránt. Ez mosolygásra készteti.

Valaki szalad a lépcsőn, női cipők kopogása hallatszik kintről. Az ajtó egyszer felcsapódik és egy fiatal lány siet be rajta – szőke haja lobogva követi alakját. Megfordul és a mosoly az arcán kiszélesedik, ahogy felkapja Johannát; önfeledt kacagásban forognak a szobában. Elengedi, csak hogy lenézhessen a szemébe, a lány pedig az övébe – még mindig mosolyognak. A lány átöleli a derekát és a mellkasához simul. Ő puha tincseit simogatja, szinte elomlanak az ujjai között. Büszkeséggel tölti el a szépsége. 

Újabb személy közeledtét hallja, finom, elegáns lépések alatt nyikordulnak meg az öreg lépcsőfokok. Johanna szemei felcsillannak, kiszakítja magát az ölelésből és kilép a folyosóra, csak hogy előbb láthassa az érkezettet. Ő kíváncsian nyújtogatja a nyakát, de továbbra is várakozón áll a helyiség közepén. A lány arca felragyog, már látja, ő egyre türelmetlenebb ám mégis bent vár. A léptek már egész közelről hallatszódnak, csupán az ajtó menti fal választja el őket. Johanna eláll az útból, hogy beengedje a hölgyet. Ő elfelejt levegőt venni, az arca ellágyul mikor tekintetük találkozik. Lágy vonások, nevető ráncok a szeme és a szája sarkában, fülére omló szőke tincsek. Szőkék, mint Johannának. Mosolya kedves, ismerős; szeretett. Csak figyelik egymást. Meghatottan, boldogan, zavartan. Johanna elneveti magát rajtuk és ők is nevetnek vele együtt, s csak nevetnek, ahogy csak tudnak, felszabadultan és megkönnyebbülten; majd egymás felé indulnak, hogy átkarolhassák egymást, hogy végre érezzék a másikat. A nő ajkai – édes, rózsás ajkak – szóra nyílnak ő viszont csak maga mellett szeretné márt tudni, végre ott áll előtte és őt is felemeli, vidáman forog vele, alig hallja a nő szavait:
- Benjamin!
Csak forog vele tovább, Johanna ragyogó szemekkel figyeli őket, ő pedig továbbra sem engedi, nem engedi egy percre sem, csak abba végtelen kék tekintetbe fúrja magát, amire már oly régóta vágyott. Még akkor sem meri elengedni, amikor ismét a földre helyezi, egymást nézik, szerelmesen, kiteljesedve, de még nem teljesek, még nem. Meg kell csókolnia, ismét csókolnia kell azokat a kedves, rózsás ajkakat; hozzáhajol, a nő suttog:
- Kedvesem.
- Lucy.

- Kedvesem… Kedveském. Mr. Todd, hall engem, kedvesem?
- Lucy…
- Látom, használt a tea, amit önnek főztem, megmondtam, percek alatt el fogja önt nyomni az álom. Kellett ez a kis alvás, nem teheti, hogy még ennyi pihenést is megvonjon a testétől. Most már viszont ideje magához térnie, odakint már várakozik egy kuncsaft – alig tudtam itt tartani, valahova nagyon sietett volna, talán valamiféle tárgyalást említett, de megtömtem pár pitével; mostanra viszont jobbnak láttam megnézni, miért nem fogad senkit. No, felküldöm, addigra szedje össze magát!

Szürkeség terült el a szobában. Az asztalon feküdt, keze alatt két régi fénykép hevert: egy fiatal nőt és egy csecsemőt ábrázolt; boldogok. A tapéta bepenészedett, régi, sárgás színe már alig kivehető. Hallotta, ahogy Mrs. Lovett magyarázatot ad valakinek, amiért megvárakoztatták; komótos, nehéz léptek közeledtek. Az ablakhoz sétált: komor, sötét, kegyetlen volt a táj. Az emberek unottan, búsan kóvályogtak a macskaköveken. Ez a kép már soha nem lesz boldog. És már ő sem lesz az.

Az ajtó ismét kinyílt. Enyhe fény szűrődött be rajta: az ezüstpenge megcsillant a kezében.