Egy mese az erdő mélyéről

Szervusztok! Hazaérkezve Írországból most meglepnélek titeket egy, még a télderekán spontán született írásommal, amit még Oliv barátnőmnek írtam indokolatlan esti mese gyanánt.

SPN bedtime story, Sabriellel és Destiellel ahogyan az megszokott, enyhe kelta mitológiai elemekkel. A fogalmazása próbált mesés lenni, és a történet pedig apokaliptikus hangulatú, de szintén esti meséhez hűen igyekezett nem túlbonyolódni és hosszúnak sem mondható.

Megj.: A rajzocska a csodás tehetséggel bíró yaamas (James Browne) munkája, hallgatásra pedig a lejátszóban megtalálható Celtic Forest névre hallgató muzsikát ajánlanám, aki pedig teljes mesehangulatot szeretne, igyon az olvasás mellé egy finom meleg teát vagy kakaót ízlés szerint.



Egyszer volt hol nem volt, élt egy vadász az erdő mentén, akinek volt két fia. Az idősebbet Deannek míg az ifjabbat Samnek hívták. Az apjuk kiskoruk óta vadászatra tanította őket - de nem ám nyúlra vagy rókára, ők teljesen más dolgokra vadásztak, még hozzá az erdőben élő gonosz lényekre, koboldokra, manókra, goblinra, lidércekre és egyéb csúfságokra. A gyerekeknek hamar fel kellett nőniük, mert az édesanyjukat egy erdei lény ragadta el tőlük; a vadász azóta szentelte a saját és a gyerekei életét is a bosszúnak. Az évek teltek, a vadász meghalt, hogy mentse a fiait egy lidérctől. A testvérek magukra maradtak, ez idő alatt fiatal férfivá cseperedtek. Történt egyszer, amikor ismét vadászni indultak az erdőre, hogy egy furcsa, fuvolához hasonló dallam ütötte meg a fivérek fülét. Maguk se tudták miért, de követni kezdték. Egyre beljebb haladtak, már az ösvényről is letértek, csapásokon haladtak át. Kora hajnal volt, csillagok sem voltak, a szürkén derengő ég volt felettük egyedül, és az egekig nyúló fák lombkoronái. Ám ez nem zavarta őket, mert a dallam, ami kellemes volt és vérpezsdítő egyszerre, szüntelen hívta mind a kettőt, s ők engedelmesen követték. A fák fogyni kezdtek, mohás sziklákkal ölelt, kókadozó páfrányokkal lepett tisztásra értek. Nem tudták hol lehettek. A tisztáson egy kunyhó állt. Egy nagyon szemrevaló kis kunyhó, nem ám afféle hód tákolmány, ami erős de látványt nem nyújt, nem, ez egy szép, otthonos kunyhócska volt, gondos faunkezek építették ezt, még valamikor a múlt század elején - ezt Sam, az ifjabb testvér egyből megállapíthatta a falakon burjánzó futónövények méretéből. A muzsika elhalt, a testvérek pedig megtorpantak. A kunyhóból füst se szállt ki, hang se jött, a hang forrását hiába keresték, nem találtak ott egy árva lelket sem. Beléptek a kunyhóba, de elhagyatott volt, tűzön hagyott edény, por és hamu lepte, bevetetlen ágy, nem járt erre már régen a gazdája. De akkor vajon kivezethette őket ide? - gondolták mind a ketten. A falon egy pánsíp lógott, Dean találta meg. Sam is mellé lépett, megnézte. Láttak ők már valahol ilyet? Hiszen faunokkal még sosem találkoztak, az apjuk is csak mesének tartotta őket. Megfogták a sípot és magukkal vitték, de haza nem mehettek, mert az utat nem találták. Emlékeik alapján indultak vissza, ám ahogy előrébb haladtak, nem jutottak kintebb, az ösvényt nem lelték, ám a nap csak nem virradt. Egy vörösbegy reppent fel az egyik ágról, és Dean vállára szállt. Azt csiripelte:

- Vigyázzatok, vigyázzatok vadásznak fiai, embernek nemzettei, mert nagy veszély lepte el a sűrűt és jaj annak akit megtalál. Siessetek, amíg tudtok, engem kövessetek.

A fivérek összenéztek, de mit volt mit tenni, követték az ágról ágra szálló madárkát. Újabb tisztáshoz értek. A tisztáson ismét egy kunyhó állt, noha ez valamivel újabbnak tűnt, ismét látni lehetett rajta, elhagyatott volt.

- Kismadár, hiszen te tőrbe csaltál minket, ez is csak egy újabb tisztás, nem a kiút az erdőből - háborodott fel Dean, de Sam csendre intette.

- Dean, nézd - szólt, és a kunyhóra mutatott. Az ajtó nyikordult, és egy kócos feketehajú fejbúb kandikált ki rajta, szemei beesettek voltak, de kéken ragyogtak, akár az ég egy napsütötte reggelen. A vadászok odaszaladtak hozzá, Dean elkapta, mielőtt még az ifjú összeesett volna. Ekkor látták meg a fakókék szarvakat a fején, és a lábait, amik ében feketék voltak és patákban végződtek.

- Ki vagy te és mi történt veled? - kérdezte az idősebb vadász. Az ifjú erőt vett magán, és feltápászkodott.

- A nevem Castiel, egy faun vagyok az északi hegylábról.

- De hiszen az egy nagyon messzi vidék, hogy kerültél ide? - kérdezte Sam. Castiel értetlenül nézett az égimeszelő vadászra.

- Ide lettem kirendelve, az erdő egyik őrizőjének, még századokkal ezelőtt. Rátok kellett vigyáznom, amíg fivérem távol volt.

 - Ránk? - Dean nem értette miről beszélt.

- Pontosabban rád, Dean. Sam őrizőjének a fivéremet jelölték ki, de ő eltűnt és senki sem találta. Ezért kellett idejönnöm.

A testvérek összenéztek, a vörösbegy most a magasabbik vállára szállt és sürgetőn csiripelni kezdett:

 - Siessetek, siessetek, a gonosz varázsló közeledik, már félnek az erdőlakók, sietnünk kell!

Mit volt mit tenni, a szedet-vetett csapat útnak indult: elől a madárka repkedett, utána Sam, kezében a pánsíppal, hátul pedig Dean támogatta Castielt, és ahogy csak tudtak, botorkáltak előre. Az erdő végtelennek tűnt, és továbbra is csak szürkeség uralkodott az egekben, a napnak híre sem volt. Sam magányosnak érezte magát, társasága nem akadt, hisz fivére a faunnal volt elfoglalva, így a vörösbegyhez kezdett beszélni.

- És mondd csak, miért segítesz nekünk?

A kismadár kérdőn hátrafordult, majd az ifjú vállára reppent.

- Segítek rajtatok, mert ti vagytok az erdő reménysége.

Sam felnevetett:

- Ezt ugyan miből gondolod? Csak vadászok vagyunk, egyszerű kis rémecskéket fogtunk el. Nem nagy dolog. Még az apánkat se tudtuk megmenteni. Nem vagyunk mi senkinek se reményadók.

A kismadár mérgesen belecsípett a vadászba.

- Ez nem igaz. Igenis nagy reménység vagytok, mind a ketten. Főleg te, Sam. A bátyád, beteg, te is tudod, nem tagadhatod.

Nem tagadta, mert ez így is volt. Még egy évvel ezelőtt, egy vadászatuk során, megátkozta egy vörös szemű boszorkány, a testvére pedig csendben, némán tűrt, de szüntelen haldoklott belül. Egy év, nem több, ennyit kapott.

- Akkor hát arra a kérdésre felelj: ki ez a varázsló? Ki ez, aki megtámadta az erdőnket? - folytatta Sam. A madár komoran válaszolt:

- Egyszer régen még itt élt, és vigyázója volt ennek a rengetegnek. Fényhozónak hívták. Ám a Nagy Mágus egyszer új formákat teremtett a földből, ezek lettetek ti, emberek, és őket tette meg új őrzőivé az állatoknak és a növényeknek, a Fényhozót pedig arra kérte, viselje gondját az embereknek. Ezzel ő viszont nem értett egyet, mert lenézett titeket és haszontalannak tartotta nemzetetek, és pusztításba, lázadásba kezdett. A Nagy Mágus ekkor száműzte őt, messze az erdőktől, messze mindentől, a föld alá. És ott is volt, sok-sok évszázadon át. Most viszont előtört és bosszúra vágyik.

Sam csendben hallgatta, miközben sétáltak tovább, a kismadár viszont elhallgatott.

- És? Mi mégis, mit tehetünk ellene? - kérdezte. A madárka így felelt:

- Te vagy az, Sam, az első teremtett ember utódja, akinek meg kell majd küzdenie a varázslóval. És a bátyád lesz az, aki leállít majd téged, ha a varázsló tőrbe csalna. De ne félj - röppent fel a válláról, és ismét az ágakon termett - én is segíteni fogok neked.

Nem tudták, mennyi idő telt el, hiszen a nap nem virradt és nem is nyugvott, de már kimerültek, amikor végül kiértek a fák közül. Sziklás pusztaság terült el előttük. Sam ott állt, félszegen, mögötte bátyja és Castiel, aki útjuk során erőre kapott és immár kihúzva magát készen állt megvédeni az ember gyermekeket - szemében gyermekek voltak csupán. A vörösbegy tovaszállt, Sam hiába kiáltott volna utána, nem fordult vissza, messzire repült.
A gonosz varázsló a tisztáson várta őket. Fényhozó nevéhez hűen fény ölelte testét, de hideg fény volt ez, halálnak előhírnöke, arcán gúnyos mosoly, homlokából fekete kecskeszarvak nőttek.

- A híres vadász porontyok, jól gondolom? Drága mesterem kis kedvencei. Látom, nálad van a sípom - mutatott Sam kezére. Sam is odapillantott, és megszorította a hangszert. - Az nem neked való játékszer, fiú. Add vissza, és talán nem bántalak benneteket.

- Nem - felelte határozottan.

- Az a síp erőt ad neki - suttogta Castiel -, ha visszaszerzi, mindent el fog pusztítani. De amíg emberi kézben van, ártalmatlan.

Dean félve nézett hol Castielre, hol az öccsére: - És most? Mit tehetünk?

Castiel gondolkodóba esett; a varázsló ezalatt lassú léptekkel közeledett a kis hármashoz.

- Van… van egy szóbeszéd, csak találgatás, de eszerint ha az első ember leszármazottja játszani kezd rajta, akkor segítséget tud kérni egy erdőőriző varázslótól - hadarta a faun gondterhelten. Samnek több se kellett, előrébb lépett és lehunyt szemekkel játszani kezdett a hangszeren. Nem értett hozzá, még sosem fogott pánsípot a kezében, de nem is kellett tudnia, a hangszer magától fújta a dallamot, ugyanazt, ami a tisztásra vezette őket, de ez mégis más volt, fohászként szólt és nem hívásként. Kinyitotta szemeit, és egy sziklaszirten állt, a varázslóval szemben, Castielnek és Deannek nyoma veszett.

- Mit tettél velük? - kiáltotta dühösen.

- Én ugyan semmit! Te voltál az, Sam. Idehoztál minket a fivéredet pedig ott hagytad védtelenül egy legyengült faunivadékkal, kiszolgáltatva a híveimnek. Kár, még el se búcsúztál tőlük.

- Ez… ez hazugság.

Sam nem értette mi történt, és kétségbeesetten próbált megoldást találni. A fegyverei, a tőr és a vadász íj a vállán hasztalannak bizonyult egy varázsló ellen. Ezalatt ellenfele mosolya kiszélesedett, kitárta karjait és fénynyalábok gyúltak ki a tenyerein.

- Most meg fogsz halni, de előtte engedem, hogy végig nézd, ahogyan hamuvá ég az otthonod.

A varázsló kiküldte az első fénynyalábot az alant lévő erdők fölé, és füst kezdett fölszállni, Sam azonban képtelen volt megmozdulni, a varázsló ereje túl nagy volt, visszafogta őt. Kétségbe volt esve és elvesztette minden reményét. A bátyja nem volt ott, hogy segítsen neki, a faun hiába volt bölcs, mégis csak tévedhetett a pánsíp kapcsán és a vörösbegy is magára hagyta, noha azt ígérte, segítségére lesz majd.

Ekkor pirkadni kezdett. A varázsló megriadt, persze, hogy megriadt, hisz minden fényt elnyelt és most mégis meleg sugarak buktak fel a horizonton, meleg, élettel teli sugarak, Sam pedig kitárt szárnyak árnyékait látta maga előtt. Egy test halk huppanását vélte felfedezni a háta mögött, ahogyan az talajt ért.

- Bocsáss meg, hogy megvárakoztattalak - ez a vörösbegy hangja volt, de mélyebb és erőtől duzzadóbb, Samet mégis határtalan boldogság lepte el, mikor meghallotta. Előlépett az alak, a hang pedig testet öltött. Egy alacsony, aranybarna hajú férfiúhoz tartozott, a szemei úgy csillogtak, mint a borostyánkövek, lefelé kunkorodó szarvakat viselt, viszont ősi hegyvidéki népek ruhája volt rajta (bőrnadrág és rúnaírással teleszőtt köpeny), melyek a vörösbegy tollazatának mintáját idézte vissza. A varázsló hitetlenül nézte a jövevényt, majd pökhendin így szólt:

- Azt hittem meghaltál. Még visszatértemkor, ahogy elnyeltem a fényt, az erdei híveim biztosítottak róla, hogy te is együtt pusztultál az égi lámpásokkal.

A kérdezett csak legyintett és rövidet kacagott:

- Ugyan. Nem hallottál még arról, hogy a tanítvány, legyőzi mesterét? Minden trükk, fortély és varázslat amit mutattál és ellestem, itt volt a fejemben. Ezeket alkalmazva játszi könnyedséggel becsaphattalak.

Hátrafordult az értetlenül álló vadászhoz.

- Sam - suttogta -, bocsáss meg, hogy eltűntem, de ide magadnak kellett elvezetned őt. De hívtál, és most itt vagyok, úgyhogy fogd meg a kezem - tartotta felé balját, Sam pedig habozott, majd megragadta. Ahogy összeértek, a föld és az ég egyesült, anyag és szellem eggyé vált és tökéletes harmóniát alkotva egy hatalmas erőmezőt teremtett maga köré. A varázsló jajveszékelt, átkozódott, lángokkal dobálta az egyre feljebb emelkedő két férfit de a lángok semmivé lettek, mert erejük eloltotta a varázsló mágiáját és értelmüket vesztették. A Nap felkelt, fényével átölelte a világot, a varázsló üvöltött kínjában, utolsó kiáltása szélként söpört végig a mindenségen, majd ahogy alakja végleg elporladt, vele pusztult minden őt követő sötét entitás. Mikor Sam és a másik férfi ismét földet ért, már észre sem vette, hogy magához ölelte társát, aki most fényesebben ragyogott mint ezelőtt bármikor.

- Ez az igazi alakod? - kérdezte a ragyogó lénytől. Amaz grimaszolva nézett fel rá:

- Most végeztünk a világpusztulását hozó leghatalmasabb mágussal és te ezt kérdezed? - sóhajtott és elmosolyodott, megfogta Sam kezeit. - Igen. Ilyen vagyok valós formámban és Gabrielnek hívnak. Ez, a hamukupac itt mellettünk, a testvérem volt, és a tanárom is egyben. Miután a föld mélyébe zárták, elrejtőztem a hegylábaknál, mert nem akartam az ő sorsára jutni pedig én is szembe szegültem a Nagy Mágussal. De aztán megismertem az embereket és hát, mókás kis lények vagytok, úgy is mondhatnám, hogy szépen lassan a szívemhez nőttetek. Elhatároztam, hogy a segítségetekre leszek és én magam is egy embergyermek őrzőjének jelentkeztem, és mint azt már tudhatod, a te felügyeleteddel bíztak meg. Sajnos rossz munkát végeztem, és képtelen voltam megmenteni a szüleiteket, de a te életedet ahogyan tudtam, megóvtam. Amikor Fényhozó ismét erőre kapott és előtört, elnyelte az életadó fényeket és ezzel minket, faunvarázslókat is legyengített, a faunok is egyre gyengébbek lettek, Castiel is ezért volt már halálán, mikor rátaláltatok. Engem azt hitték, megöltek, mert az első varázslók közül való vagyok és az erőm szinte mindenét a Nap fénye teszi ki, de a Fényhozó tudásával megmenekültem, és a tőle ellopott pánsípba rejtettem el magam, mint egy dalt. Ez hívott oda benneteket a kunyhómhoz.

Megszorította Sam kezét és a vadász szemeibe nézett:

- Amikor megérintetted a hangszert, azzal életerőt adtál nekem, így alakot tudtam ölteni, ezért a vörösbegy alakját választva mellétek tudtam szegődni. Nem fedhettem fel magam, de reményt akartam neked adni. És most, hogy mi őrzők, végre minden erőnket visszakaptuk, Castiel a bátyádat is meg tudja gyógyítani.

Sam alig hitte el, amit hallott, a szíve boldogan verdesett a mellkasában, hogy volt valaki, aki vigyázott rá, és ez a valaki most ott állt előtte, és érezte, hogy összetartoznak, hiszen az imént történtek is ezt bizonyítják. A férfi utolsó mondata után már gondolkodás nélkül cselekedett, lehajolt hozzá és megcsókolta, röviden és hálásan. A varázsló meglepetten fogadta a csókot, de viszonozta. Sam volt az, aki elhúzódott.

- Bocsánat - motyogta.

- Ugyan - felelte a másik -, egész jó volt, nem kell bocsánatot kérned. De mielőtt folytatnánk, visszatérhetnénk a lent maradt másik kettőhöz.

Sam nevetett és megszorította ismét a varázsló kezét, így együtt el teleportálhattak. Lent teremtek a tisztáson, ahol már Dean és Castiel aggódva várta a fiatal vadászt, de mikor megpillantották őket, boldogan szaladtak feléjük. Castiel régen látott, elveszettnek hitt fivérét üdvözölte, Dean pedig halottnak vélt kisöccsét ölelte magához. Sam megtudta, hogy Dean halálos sebeket szerzett a farkasokkal és veszett fenevadakkal folytatott harcban, de miután elpusztult a gonosz varázsló és Castiel új erőre kapott, begyógyított a sebeit. Gabriel ezek után az idősebb vadászhoz lépett és nyugalomra intve őt egyik kezét a szíve fölé, míg a másikat a férfi homlokára helyezte. Dean lehunyt szemmel is érezte ahogy fény lüktetett a homlokát szorító tenyérből, és melegség kezdte átjárni őt belül. Gabriel elengedte és lágy mosollyal az arcán hátrébb lépett: feloldozta a férfit az őt sújtó átok alól. Együtt indultak vissza az erdőn, a vadászok kézen fogva vezették őriző párjukat maguk mellett, a növények elhajoltak útjukból és a rengeteg maga teremtett nekik ösvényt, hogy hazataláljanak.  Az erdőlakók hetekig tartó ünnepség keretében ülték meg a négy fiatal nászát, aminek híre ment erdőkön és hegyeken túl, el egészen a Nagy Mágusig, aki örömét lelte boldogságuk hírében. Mindezek után a fiatalok visszatértek a faunkunyhókhoz, rendbe szedték őket, s immár élet és öröm költözött mindkét tisztásra, ahol vadvirágok serkentek és lágy sípszó hívta körükbe az arra tévedő kedves vendéget.